– Kaliforniában születtél, Salzburgban tanultál, most pedig Magyarországon élsz. Hol érzed magad igazán otthon?

– Azt hiszem, számomra a színpad az igazi otthon. Az a biztos pont, bárhol is vagyok a világban. Bár a családom az Egyesült Államokban él, de amikor hazautazom hozzájuk, azt nem úgy élem meg, hogy "hazamegyek", hanem úgy, hogy meglátogatom őket. Most Budapest az, ahol valóban otthon érzem magam.

– Még Kaliforniában kezdődött a zenei pályád, az édesanyád tanított zenélni. Mikor döntötted el, hogy hegedűművész leszel?

– Sokat köszönhetek az édesanyámnak, aki zongoraművész és tanár. Az ő hatására kezdtem el kétévesen zongorázni, majd négyévesen hegedülni is. Kilencévesen döntöttem el, hogy hegedűművész szeretnék lenni. Úgy éreztem, ezen a hangszeren keresztül tudok a legőszintébben kommunikálni a közönséggel, és ezen keresztül tudom legjobban kifejezni önmagam. A hegedű ráadásul a társasági életre is nyitottabb lehetőségeket ad, mint a zongora. A zongoristák gyakran magányosan gyakorolnak, míg hegedűsként játszhatok vonósnégyesben, zenekarban és szólókoncerteken is. Ez a sokszínűség számomra nagyon inspiráló, így a mai napig úgy érzem, jó döntést hoztam.

– Hogyan kerültél Salzburgba, majd onnan Budapestre?

– Salzburgba úgy csöppentem, hogy részt vettem egy nyári mesterkurzuson, majd felvételiztem az ottani Mozarteum University tehetséges gyerekek számára létrehozott intézetébe, a Leopold Mozart Institute-ba. Felvettek és hat évig tanultam ott, 2013-ban jöttem Budapestre Erasmus-ösztöndíjjal, a Liszt Ferenc Zeneakadémiára, ahol Perényi Eszter osztályában végeztem. Annyira megszerettem a várost és az itteni zenei életet, hogy az ösztöndíj lejárta után is maradtam.

– Mennyire más az amerikai, az osztrák vagy a budapesti közönség? Vagy a zene szeretete mindent összeköt, és igazából nincs is érdemi különbség?

– Valóban minden közönség más, de szerintem ez nem feltétlenül az országtól függ. Sokkal inkább az adott pillanattól, a koncert atmoszférájától. Egy előadás mindig sok tényezőből épül fel: a koncertterem hangulata, a műsor összeállítása, a fellépők energiája és a közönség jelenléte mind hozzátesz valamit az élményhez. Ahogy a közönség érzi a zenészek kisugárzását, ugyanúgy mi, előadók is érezzük a közönség figyelmét, rezonanciáját. És persze ott van a zeneszerzők szellemisége is, amely szinte kézzel foghatóan jelen van. Nagy jelentősége van annak is, milyen kontextusban hangzanak el a művek – más jelentést, más érzelmi súlyt kaphat egy darab attól függően, milyen más szerzők művei veszik körül. A művek ugyanis egymásra is hatnak. Egy koncert sosem egy egyszerű műsorlista – sokkal inkább egy élő organizmus, amely minden alkalommal új formában születik meg.

– Ki dönti el, hogy mi kerül be a repertoárba? Te hogyan alakítasz ki kapcsolatot egy új művel?

– Én alapvetően mindenevő vagyok – mindent nagyon szeretek játszani a barokk zenétől kezdve a kortárs darabokig. Az évek során kialakult a saját repertoárom, és sokszor kérnek fel arra, hogy ezekből a már megtanult művekből válogassak. De gyakran kapok olyan felkérést is, amikor teljesen új darabot kell megtanulnom egy adott koncertre. Például augusztus elején Krakkóban fogok fellépni a Lengyel Zenei Fesztivál zárókoncertjén – ez egy nagyon rangos esemény, ahol már négyszer játszottam. Idén Emil Młynarski első hegedűversenyét adom elő a Krakkói Filharmonikusok kíséretében, ami egy ritkán játszott, kevéssé ismert darab. Nagyon izgalmas számomra, hogy ilyen műveket is megmutathatok a közönségnek. Bár nincs sok előadási hagyománya, ez előadóként hatalmas lehetőséget és nagy szabadságot ad az értelmezésben.

Vannak olyan alkalmak is, amikor én állíthatom össze a koncert programját – akár egyetlen estét, akár egy egész koncertsorozatot. Ilyenkor nemcsak az számít, hogy egy-egy darab mit mond, hanem az is, hogyan rezonálnak egymással, milyen történetet mesélnek el együtt. Sok időt szánok arra, hogy átgondoljam a művek sorrendjét, hangulatát, kapcsolódási pontjait. A MiraTone Fesztiválon, amit hét éve alapítottam, teljes mértékben én alakítom és állítom össze a műsort – ez egy olyan tér, ahol a zenei álmaimat is meg tudom valósítani.

– Jelenleg te vagy Magyarország legfiatalabb koncertmestere. Ez lenyűgöző, de azt gondolom, hogy sokan nem feltétlenül tudják pontosan, mit is jelent ez a szerep.

– A koncertmester a zenekar első hegedűse, és egyfajta vezető szerepet tölt be a hangszeresek között. Ha van karmester – ami egy szimfonikus zenekarban szinte mindig így van –, akkor ő irányítja az együttest, de a koncertmester a zenekar belső kommunikációjának a kulcsszereplője: a saját játékával, artikulációjával, gesztusaival mutat példát, stílust, tempót a zenésztársaknak. Ő adja meg az irányt a vonós szólamok számára – például ő dönti el a vonásokat, vagyis hogy mikor és hogyan húzzuk a vonót, ami egy szimfonikus produkcióban kulcsfontosságú az egységes hangzás érdekében. Amikor vendégkarmester érkezik, a koncertmester az, aki a zenekar képviseletében kommunikál vele, közvetít a karmester és a zenekar között. És igen, a koncertmesteri szerep nemcsak zenei tudást igényel, hanem vezetői kvalitásokat is: empátiát, kommunikációs készséget, fegyelmet, nyitottságot. A szakmai tudás mellett nagyon sok múlik az emberi hozzáálláson, a személyiségen, és azon, hogyan tudunk figyelni egymásra a zenekari közösségben.

– Ha most visszatekintesz az eddigi pályádra, mik azok a mérföldkövek, amelyekre különösen szívesen emlékszel vissza? Amelyekről azt érzed, hogy emberileg, szakmailag és művészileg is sokat adtak hozzá a fejlődésedhez.

– Elsősorban a kollégáimnak szeretnék köszönetet mondani – azoknak a zenészeknek, akikkel rendszeresen együtt játszom. Ők nap mint nap inspirálnak, tanítanak, és a közös próbáink és koncertjeink során rengeteg különleges, mély zenei élmény születik meg. Természetesen nagyon hálás vagyok a tanáraimnak is, akik nemcsak tudást adtak át, hanem emberségből is példát mutattak. Fontos szerepet játszottak azok a fesztiválok, koncertsorozatok és szervezők is, akik lehetőséget adtak a fellépésre – ezek mindig ajándékként érkeznek, és minden egyes ilyen alkalom új tapasztalatot, új inspirációt jelent számomra.

– A jövőre nézve mik a céljaid? Van zenei „bakancslistád”?

– A repertoárom a kívánságlistám – mindig tele van új darabokkal, amiket szeretnék megtanulni és eljátszani. Folyamatosan keresem az új zenei kihívásokat. A legnagyobb öröm számomra, ha minél többször állhatok színpadra, és megoszthatom a zenét a közönséggel. Nem szoktam konkrét helyszíneket vagy zenekarokat megnevezni célként – számomra minden koncert egyformán értékes. Minden alkalom egy új lehetőség, új találkozás, új élmény.

– Amikor végre van egy kis szabadidőd, hogyan tudsz kikapcsolódni? Miből merítesz energiát?

– Rengeteg hobbim van. A legnagyobb szenvedélyem a nyelvtanulás – most épp lengyelül és franciául tanulok, de már több nyelvet is beszélek. Szeretek olvasni, barátokkal találkozni, rendszeresen tangózom. Szívesen megyek múzeumba, színházba, moziba, főleg társaságban. És persze az ízek világa is közel áll hozzám – szeretek jókat enni, élvezni a gasztronómiát.

– A baráti köröd is nemzetközi?

– Igen, abszolút. A barátaim sokféle országból érkeztek, és Budapest ebből a szempontból is fantasztikus – igazi kulturális olvasztótégely. Amikor itt vagyok, gyakran járunk együtt étterembe, kávézóba, koncertre, előadásra vagy moziba. Szeretek társaságban lenni, közösen élni meg az élményeket.

– A komolyzene mellett milyen zenéket szeretsz még? Eljársz könnyűzenei koncertekre is, ha van rá időd?

– Nyitott vagyok mindenféle zenére, tisztelem és élvezem a különböző műfajokat. De ha őszinte vagyok, a szabadidőmben is leggyakrabban klasszikus zenét hallgatok. Még akkor is, ha már tizenkét órát hegedültem aznap – mert egyszerűen nem tudok betelni vele.

– Hol lehet mostanában találkozni veled? Milyen fellépések várnak rád a közeljövőben, és milyen darabokkal készülsz?

– A legközelebbi koncertem Krakkóban lesz, ahol a Krakkói Filharmonikusokkal szólistaként lépek fel a Lengyel Zenei Fesztivál záróhangversenyén. František Marcek cseh karmester vezényel és egy különleges művet, Emil Młynarski d-moll hegedűversenyét adjuk elő. Budapesten pedig augusztus végén találkozhat velem legközelebb a közönség az általam alapított MiraTone Fesztiválon és Akadémián. Ez egy egyhetes eseménysorozat tíz koncerttel, és rendkívül sokszínű, nemzetközi művészi csapattal: érkeznek fellépők Romániából, Szlovákiából, Lengyelországból, Csehországból, Portugáliából, Bulgáriából és Japánból is. Ez az egyik legambiciózusabb projektem az elmúlt években – hatalmas öröm látni, hogyan fejlődik évről évre. Egyre komolyabb szakmai visszhangja van, és számomra is inspiráló végigkísérni a fesztivál növekedését.

– Ha lezárul ez a feszes turnéidőszak, tervezel egy kis pihenést is?

– Igen, de én elég gyorsan tudok regenerálódni. Ha egy sűrű időszakon vagyok túl, gyakran elég egy fél nap, hogy feltöltődjek. Nincs szükségem sok pihenésre, mert nagyon élvezem a munkám minden pillanatát. Ha hosszú próbák vannak, az idő szinte repül, és mivel szenvedéllyel csinálom, kevésbé is fáradok el. Nekem a zene az akkumulátorom, az tölt fel igazán.