Istvánffy Emma: "A múzsám egy erős és független nő"

Borítókép: Istvánffy Emma: "A múzsám egy erős és független nő" Forrás: Földi Ádám
Huszonhárom éves, tudatos, kíváncsi, bátor. Londonban, a University of Westminsteren diplomázott divattervezőként, gyakornokként dolgozott a Tomcsanyinál, a Nubunál, Párizsban a Maison Margielánál, Londonban a Molly Goddardnál, és Rihanna márkájának, a Fentynek is tervezett. Bármilyen platformon is jelent meg az elmúlt évtizedben, mindig egyetlen dolog volt fontos a számára: a ruhák által való önkifejezés, a történetek, amelyeket a stílusunk által magunkról elmesélünk. Németh Mónika interjúja.
A NŐ NÉGYSZER

Nincs rá definíciónk, mit jelent nőnek lenni. Ha létezik is esszenciális közös metszetünk, az elsősorban fizikai tulajdonságokra vonatkozik, minden más meghatározás szubjektív vagy épp sztereotip. Női utunk lehet egyedi vagy ismételheti a kapott mintát. Négy, a saját útját bátran felfedező nővel beszélgettünk az őszi Éva magazinban, és ha egyáltalán levonhatjuk a konklúziót, az legfeljebb annyi: mind másképp vagyunk egyformák.

Tizenegy évesen indítottál divatblogot, ami talán még most is meglepően korainak számít, de 2010 környékén biztosan az volt...

Kilenc voltam, amikor elkezdtem ruhaterveket rajzolgatni. Gyűltek otthon a papírok, a szüleim pedig egy ponton felvetették, hogy milyen jó lenne ezeket megosztani valahol. Hogy rajtuk és a közeli rokonságon kívül mások is láthassák, milyen kreatív vagyok. Akkoriban indultak az első divatblogok, köztük egy fiatal lányé, Tavi Gevinsoné, aki jó példa volt arra, hogy gyerekként is lehet valakinek érvényes véleménye a divatról. Belevágtam én is: elindítottam a blogot, ahová elkezdtem feltöltögetni a kis ruhaterveimet. Aztán írni kezdtem kollekciókról, egy-egy számomra különösen izgalmas ruhadarabról, később pedig a saját outfitjeimet is elkezdtem fotózni. Volt egy fotósorozatom, amelyben egy éven keresztül mindennap bemutattam egy öltözetet a saját ötleteim alapján, a saját ruhatáramból. Nyolcévnyi blogolás alatt rengeteget tanultam a divatról, és saját magamról is. Különleges utazás volt, és nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy támogattak abban, hogy épüljön bennem az önbizalom.

Szinte minden kislányt foglalkoztatnak a szép ruhák: hol dőlt el, hogy számodra ez elsődleges fókusz?

Sztereotipikusan lányos lány voltam, mindig is érdekelt az öltözködés. Leszámítva életem legelső éveit, amikor kizárólag gendersemleges színű ruhákat adtak rám, mert anyukám meg volt róla győződve, hogy a második gyereke, aki majd örökli ezeket, fiú lesz. Amikor kiderült, hogy a testvérem is kislány, jöhettek a rózsaszín, hercegnős ruhák, minden mennyiségben. Már óvodás koromban sem engedtem, hogy anyukám mondja meg, mit vegyek fel, ragaszkodtam ahhoz, hogy az legyen a napi szettem, amit én találtam ki. Kilencéves voltam, amikor a Budapest Design Week keretében elmehettünk nyitott showroomokba, ahol körbevezettek bennünket a műhelyekben is: megnézhettük, milyen folyamatok állnak egy-egy ruhadarab elkészülte mögött. Elvarázsolódtam. Mire hazaértünk, eldöntöttem, hogy divattervező leszek.

Idén májusban diplomáztál a londoni University of Westminsteren. Mi foglalkoztat fiatal tervezőként?

Egyelőre sok minden érdekel, a női és férfiruhák tervezése éppúgy, mint a kiegészítőké, de iszonyúan izgalmasnak találom a nyomtatott textilekben rejlő lehetőségeket is. Sok darab van a portfóliómban, ahol a ruháimon a nyomtatott minta is saját tervezésű. Sok az érdekes téma, amiket beemelhetek a projektjeimbe, a Szerelem című diplomamunkámban például a magyar népviseletet helyeztem modern kontextusba. Népművészeti motívumok alapján terveztem egy kollekciót, amelyről első látásra talán nehéz volna megmondani, honnan táplálkozott, de mai, friss és bárki számára vonzó lehet.

Hogyan látod azoknak a régi időknek a női sztereotípiáit?

A tervezés során nemcsak sok népviseleti motívumot tanulmányoztam, de rengeteg népdalt is felkutattam, kíváncsi voltam, hogy azokban milyen szimbólumok kötődnek a nőkhöz. Meglepő volt, hogy a legtöbb dal a szerelemről szól. Csodaszép örökség ez, de közben helyenként úgy éreztem, hogy ezek a szövegek tárgyiasítják a nőket. A 21. században, huszonévesen nekem nehéz egy olyan nő képével azonosulni, akinek nagyjából annyi a szerepe, hogy szép legyen, a párját kiszolgálja és a konyhában sürgölődjön.

A teljes interjút a már kapható őszi Éva magazinban találhatod meg, amelyet digitálisan is megvásárolhatsz! Ha pedig szeretnél előfizetni rá, ITT megteheted azt is!