Sokan mondták már nekem, hogy későn érő típus vagyok és már a családom is lemondott arról nagyjából, hogy én valaha is megállapodjak valaki mellett. Nem mintha nem akartam volna gyerekeket és egy állandó, szerető társat, mindössze arról van szó, hogy mindig is hittem az „élj a mának!” életérzésben. Ily módon észrevétlenül elrepült felettem az idő és még a negyvenes éveim elején is úgy éreztem, ráérek még. Aztán az ötvenedik születésnapom után nem sokkal megismerkedtem Esztivel egy fesztiválon, ő ekkor a 30-as évei legelején járt és épp egy hosszú kapcsolat lezárása után mindössze egy kis nyugalomra vágyott.

Nem lehetett azonban figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire gyorsan egy hullámhosszra kerültünk és hát nem sokáig váratott magára az sem, hogy hivatalosan is egy párt alkossunk. Én mérhetetlenül boldog voltam, ő pedig az öröm és a kétségei között őrlődött valahol fél úton. Nem csoda, hiszen 20 év korkülönbség nem kis szám, és persze a családja sem ugrándozott a hírtől, hogy egy ennyivel idősebb fickóval kavar.

Ezután 3 év kiégés következett, - már legalábbis ami engem illet-, egyszerűen nem találtam a helyem. Eszti közben ügyesen beindította a vállalkozását, ezerrel dolgozott, de a szerelem csak nem akaródzott jönni neki sem. Aztán két éve ismét összefutottunk valahol és akkor jöttem rá, mekkora szamár voltam. Elengedtem a legfontosabb embert, akit valaha is magam mellett tudtam életemben. Úgy tűnt, hogy neki is jót tett az a pár év, megerősödött, komolyabb lett a gondolkodása, megteremtette magának azt az egzisztenciát, ami mellett már nyugodt tudott lenni. Azt mondta, ezzel a fejjel már tisztábban látja a jövőjét. Összeköltöztünk, a családnak bejelentettük a megmásíthatatlan tényt, hogy együtt vagyunk és komolyan tervezünk egymással, innentől kezdve pedig semmi nem érdekelt bennünket.

Élvezem az apaságot. Úgy érzem, mostanra kellően lenyugodtam, türelmesebb lettem, nem hajtom már a saját vágyaimat, hiszen sok mindent elértem már belőlük. Nekem így megy jobban a gyereknevelés, hogy közben már nem akarom megváltani a világot, vagy egyik napról a másikra hátizsákból élni valahol a Föld, egy kietlen pontján. Arra fókuszálok, ami számomra a legfontosabb: a (most már) feleségem és a gyermekem jólétére.

Azonban, ahogy eddig is tettem, most is előre nézek és a jelennel foglalkozom. Azzal, hogy amit most megadhatok a gyerekemnek, azt szó szerint nem halasztom holnapra, és hogy addig legyek jelen az életében, amíg csak képes vagyok rá.