Megfogadtam, még jóval a cikk írása előtt, hogy próbálom mellőzni a közhelyeket és inkább vicces történeteket gyűjtök össze a nagypapámmal kapcsolatban. Amikor viszont nekiálltam bepötyögni az első karaktereket, nem feltétlenül ezek jutottak eszembe először.

Bár sok élményem talán nem különleges és nincs benne hatalmas csattanó, a következő dolgokra a mai napig szívesen emlékszem.

Arra, amikor biciklizni tanított a szomszédos kis utcában, egy seprűnyéllel a pink bmx-emen. Mindig bátorított, hogy próbáljam meg újra, akkor biztos jobban megy. Pár nap alatt már a nyél nélkül tekertem, büszkén, ő pedig gyalog kísért.

Nyáron gyakran sétáltunk együtt a kisboltba vele és a húgommal. Papa széles mosollyal tolta a babakocsit, én pedig el sem engedtem a kezét, amíg oda nem értünk.

Amikor minden, kicsit félresikerült, kézzel készült ajándéknak úgy örült, mint ha valami nagyon értékes meglepetést kapott volna - bár, ha belegondolok, biztos, hogy értékesnek találta őket, mivel szívből készültek.

A sok-sok locsolóversre is szívesen emlékszem, amit minden húsvétkor meghallgattunk tőle. Miután elszavalta őket, udvariasan megkérdezte, hova locsolja a kölnit.

A különmatek órákat sem tudom elfelejteni. Bár néha neki is elborult az agya a feladatokon, addig soha nem engedett el, amíg meg nem értette velem, miért lett az eredmény 42.

A közös nyaralásra Debrecenben és Hajdúszoboszlón, amikor lelkesen fotózott minket.

A legjobb: ő volt az, aki kocsival várt az iskolakör lefutásánál a sarkon és átvitt a másik sarokig, hogy jobb legyen a félévi jegyem tesiből.

Hányszor nevettünk a húgommal, amikor ottalvásunk során hiába próbáltuk négyen összecsukni a kanapét, nem sikerült. Ő még mamával is összekapott ezen, akit rendszeresen Gusztinak szólított (az egyik egér a Hamupipőkéből), amikor ideges volt.

Papa volt a legjobb ezermester, akit ismertem: a turmixgéptől kezdve az égősorokig bármit meg tudott javítani.

Sok férfi számára volt jó példa, mert kivette a részét minden házimunkából, még a főzésből is. A vasárnapi húsleves nem lett volna olyan finom, ha nem ő pucolja a zöldséget. A zserbó sem, ha nem ő darálta volna a diót.

Sajnos pont akkor veszítettem el, amikor nagyon boldognak kellett volna lennem, mert épp az első közös lakásunkat kerestük a párommal. Azóta pedig rengetegszer átfutott az agyamon, mennyi helyzetben szeretném, hogy velem legyen, és hány élményről maradtunk le, mi ketten.

Sajnálom, hogy nem láthattam vendégül a lakásunkban.

Azt is, hogy nem találkozhatott a kutyánkkal, Roccóval, pedig imádott minden állatot a papagájtól kezdve a nyulakig.

És azt is, hogy nem lehet ott az esküvőmön, mivel a családban ő érzékenyült el a legjobban, mikor bejelentettük az eljegyzésünket.

A mai napig hiányzik és sokszor eszembe jut, ha valami elromlik (papa simán meg tudná csinálni), ha valami vicceset csinál a kutya (mekkorát nevetne rajta), vagy ha meglátok valakit, aki keresztrejtvényt fejt (neki is ez volt az egyik kedvenc időtöltése).

Ahogy mondani szokták, a nagypapádra akkor is felnézel, ha magasabb vagy nála. Hát, ez nálam abszolút így van.