A decemberi kavalkád egyébként is olyan, mint a színes felfújható lufi: csillog, villog, aztán hamar kipukkad és egy Ágnes asszony patakbéli rongyához hasonlatos vacakság marad belőle.

Az első számú

Ha belegondolunk, és nem szégyelljük kimondani, maga az első számú ünnep is ilyen lett, a magam részéről maximálisan megértem, ha valaki nem szereti. Káosz, elhalasztott takarítás, ajándékvásárlási téboly, egy csomó elintézetlen dolog, családi őrület, és persze ezek bele vannak kalkulálva a karácsonyba, de nem mindenki bocsájtja meg őket. Kínos bevallani, hogy én viszont igen, naiv, megfoghatatlan jóságokban hívő gyerekként kapaszkodom az ünnep minden giccses díszébe, érzelmességébe, obligát irritálóságába. Nem akarok hiteltelen lenni, az én ünnepem szakrális részéből teljességgel hiányzik az Úristen, a Mennyország, és hasonlók, amikre felekezetekhez tartozó, mélyen hívő emberek építik a karácsony-képüket. Az ünnepek a könyörtelen monotonitásban kattogó időt szakítják meg és emelnek minket rövid időre mesebeli régiókba: igen, nekem inkább ezt jelenti a karácsony. Otthonos érzésekkel lépek a decemberbe, mint egy jó meleg paplanba, és ez januárig kitart. Költői élmények, csak a megfogalmazás szépsége hiányzik hozzá, prózában írom meg esetlenül egymás mögé pakolva szavakat, hogy kapcsolódás, meg szeretet, meg emelkedettség. Ez itt a ház, ez itt, a tó, ez itt az út felénk futó… ilyesformán, épp csak lírai véna nélkül.

Amióta gyerekem lett, ha lehet, még inkább felértékelődött a karácsony, vele együtt a Mikulás bácsi, a színektől roskadozó fenyőfa, az ajándékok és a spicces köszöntők, akkor is, ha a fiam a maga kis híján másfél évével még mindig csak kontúrokat, elillanó érzeteket fog belőle. Rogyásig nézegettük A karácsonyi mackó és Zúzmarafalva karácsonya nevet viselő babakönyveket, én elérzékenyülten képzeltem magam az első ízben ajándékot kapó, sosemvolt havas tájakon szökdécselő állatkák helyzetébe, miközben a gyermek mimikátlan arccal tépdeste ki a könyvből a fülecskéket. Ez az állapot azért összehasonlíthatatlanul jobb, mint a tavalyi, amikor csak arra volt képes, hogy üveges szemekkel bámulja a gyertyákat meg a csillagszórót, és elmaradt miatta a családi éneklés, a fotózkodás – de ez egy másik történet.

Szemfényvesztések

Szóval vissza a vásárokhoz. Igen. A férjem gyakran próbál a zenekarával, vagy csak időt kap, hogy pihenhessen, összeszedhesse magát kicsit, barkácsoljon a házi zenestúdiójában, így most advent idején sokkal többször jártunk a gyerekkel karácsonyi vásárban, mint szerintem egész életemben összesen. A Nyugati környékén lakunk, így a nagyobb és híresebb kirakodásokat egytől egyig, ráadásul többször is megnéztük, csak hogy elüssük azt a fránya időt, és helyet keressünk magunknak a már említett felsőbb régiókban. Voltunk a Deák téren, a Bazilikánál, a Vörösmarty-n természetesen, és újlipótvárosiként az Aldi diszkontvásárában. De elmerészkedtünk messzebbre is, férjemmel hármasban megnéztük a ferencvárosi vásárt, már csak azért is, mert kíváncsiak voltunk a disznós balhéra.

A már említett mesebeli fantáziatájaktól az árak már évek óta távol tartanak minket. Enni eszünkbe se jutott, esetenként forralt borra vagy egy pohár forró almára szántunk pénzt, minden más kijózanítóan 2025-ös volt, meg se néztük. A legviccesebb pillanatot kétségtelenül a fiam szolgáltatta, amikor a Vörösmarty téri karácsonyfa alatt közeledő, kurjongató Mikulást Buster Keaton-i fapofával fogadta. A legtanulságosabb az Aldis vásár 400 forintos forralt bort árusító standja előtt kígyózó sor volt (fotót mellékeltem a galériában): mit meg nem tesz az ember, ha valahol az olcsó alkohol szókapcsolat kínálja fel magát neki, mint utcasarok rongya.

A részletekért kattints képválogatásunkra!