A tanárnő két pedagógustársával ült a hétfői pótfelvételin egy monitor előtt. Az alkalomra végre elhagyhatta megutált otthonát, lecserélhette a mackónadrágját fekete szoknyára, a tréningfelsőt pedig csini blúzra, s ennek – mivel szereti a ruhákat – igen örült. Derűs – bár félig maszkkal fedett - arccal kérdezgette a bejelentkezőket, cukiskodott, bólogatott, és közben igyekezett elkerülni a permanens agyvérzést.

Az ok nem a gyerekekben keresendő. Ők épp olyan változatosak: félénkek, merészek, nagyszájúak, visszahúzódóak, harsányak vagy cukik voltak, mint a korábbi években. Természetesen a digitális lét az, amitől a Három Felvételiztető Tanárnak – szuperhősök, semmi kétség – tízpercenként rángatózni kezdett az arca.

De lássuk, mi is történt ott három órában.

1. A maszk. „Nincs mit szépíteni, baromi ijesztően festettünk a képernyőn. Én sebészmaszkot viseltem, a magyar- és az angoltanár pedig FFP1-eket. Úgy néztünk ki, mint három bombaszakértő bevetés előtt, esetleg orvosok egy életmentő műtét közben. Próbáltam sok melegséget lopni a tekintetembe, de néhány másodpercig leplezetlenül látszott a gyerekek arcán, mennyire meghökkennek, amikor meglátnak bennünket. Hiába az egyéves maszkba burkolt élet, ezt nem lehet megszokni.”

2. Kié a Skype? „A felvételizők csörögtek ránk, mi fogadtuk a hívást, és megkértük őket, hogy kapcsolják be a kamerájukat. Ez eleinte egész olajozottan működött. Bár rögtön az első kislánytól úgy köszöntem el iszonyú lelkesen és motiválóan integetve, hogy szia, Kata, szia. Angoltanár kollégám a hívás kinyomása után szólt: sajnos nem Katának, hanem Szilvinek hívták a delikvenst, csak valószínűleg az édesanyja Skype-járól jelentkezett be.”

3. A berendezés. „ A felvételizők többsége rendbe tette a szobáját: a háttérben bevetett ágyat, díszpárnákat, gondosan eligazított festményeket láttunk, az egyik fiú még a futóérmeit is felakasztotta. Volt azonban olyan is, aki nem számolt azzal, hogy a bizottság mindent lát majd, ami a háta mögött van, és őrületes romhalmazt felejtett a padlón. Volt ott minden, összesöpört szemét, seprű, lapát, és egy gyanús fekete halom, amit nem szerettem volna értelmezni.”

4. Az az imádott Kréta. „A gyerekeknek a képernyőn kellett volna megosztania a Krétát, a digitális napló azon részeit, amelyek rájuk vonatkoznak (jegyek, beírások, hiányzások, dicséretek, stb.).

„Lécci, csúsztasd feljebb, most egy kicsit jobbra, most balra” – irányítottuk a felvételiző kezét, aki engedelmesen mozgatta a papírt ide-oda, de persze ettől se láttunk élesebben. Egy idő után kifejlesztettünk egy hozzáértőnek hangzó hümmögő kísérőhangot, amit a „szuper, nagyon jó” szintagmákkal kombináltunk, mert most mégis mit lehet csinálni.”

5. A hálózat. „Időnként recsegett a vonal, a gyerek hangja elmászott, vagy minket nem lehetett hallani. De ezek csak apróbb fennakadások voltak. A hetedik felvételi táján azonban a rendszer nem bírta tovább és összeomlott: konkrétan szétkapcsolt, aztán lefagyott. Ekkor még pár perc után orvosolható lett a probléma, a diák visszahívott bennünket, és rendben lement a történet. A tizedik tanuló azonban – talán hacker volt? – végleg pontot tett a felvételi végére. Ő ugyanis hívás helyett értekezletet indított, és a rendszer ezt olyannyira képtelen volt értelmezni – máig fogalmam sincs, miért -, hogy hiába hívtuk fel a családot telefonon, hogy lépjenek már ki, a rendszert többé nem lehetett visszaállítani. Emiatt a következő, utolsó tanuló sem hívhatott fel bennünket – őt a vezetőség külön levizsgáztatta -, szóval ilyen kurtán-furcsán ért véget a dolog. Mi meg hazamehettünk, mert már elég késő volt, és mint tudjuk, virul a kijárási tilalom.”

Mit lehet ehhez hozzátenni? Hogy jövőre minden visszatér a normális kerékvágásba? Egyrészt ez a bizakodó jövőkép az idei vizsgázókat – felvételi, érettségi – már nem vigasztalja meg, másrészt tavaly is ezt mondtuk. De hátha az optimistáknak lesz igaza. Néha ez is előfordul a történelemben.

Galériánkban iskolai témájú filmekről olvashatsz