Figyeljük meg, hogy az önsegítő, boldogságrecepteket tartalmazó könyvek száma fordítottan arányos a boldogság-indexünkkel, avagy „Minden megvett önsegítő könyv a boldogságból annyit vesz el, amennyi a ráfordított idő és oldalak száma összesen.” Miért? Mert nincs királyi út. Nem lehet megspórolni a szenvedést pár hűtőmágnes igazsággal - hangozzanak bármi csábítóan. Sőt, csak frusztráltabbak leszünk, miután a 3. könyvet olvassuk el arról, hogy nem érdemes hosszasan hordozni a haragot, hiszen csak magunkat mérgezzük,

Az istennek sem jön össze ez a megbocsájtás, pedig fő helyen a Döntés, megvettük az Ajándékot is, igaz, azt még nem nyitottuk ki, de meghallgattunk pár youtube videót az íróval, és az már majdnem olyan, mintha elolvastuk volna, úgyis már csak magát ismételgeti. Születésnapunkra megkaptuk Benjamin Ferencz könyvét. Ővele is kibabrált az élet, oszt' mégis milyen jó bőrben van, 100 évesen még szórja a bonmotjait, és persze ő is megbocsájtásra buzdít.

Homályos rossz érzés kerít hatalmába. Még ezt a kis örömöt is elvették tőlünk. Duplán rossz. Megbocsájtani sem tudunk és még egy balesetet se képzelhetünk el jóízűen, mert az is tabusítva van.

Pittyeg a telefon. Viber üzenet érkezik magvas Feldmár-idézettel. Egyszerű, mint a kvantumfizika. “…Az én szempontomból csak az a fontos, hogy én hogyan érzem magam a másik társaságában. Ha bánt engem, miért vesztegessek időt arra, hogy miért bánt? Nem akarom, hogy bántson, és kész. Nem akarom, hogy bárkit is bántson. Engem nem érdekel, miért teszi.

Ha meg akarod érteni az okát, odaragasztod magad a helyzetbe, felelősséget vállalsz valakiért, aki nem a te felelősséged. Ahelyett, hogy keresnél magadnak valaki mást, aki már úgy viselkedik, ahogy te szeretnéd, ahogy neked is jó. Akiről nem kell gondoskodni, hanem esetleg gondoskodik rólad. Rövid az élet. Ha valaki bánt engem, akkor miért próbáljam megváltoztatni?…”

Ezt mi is tudjuk, csak Feldmár András híresebb, ezért őt mindig előbb kiadják, és utána már ciki azzal előállni, hogy ezt én is így gondoltam, még előtte. De akkor eszünkbe jut egykori szerelmünk. 22 közös év. Ő ment el, haragszunk rá még 4 év után is, és mégis vele szeretnénk lenni, hiányzik, és próbáljuk megérteni mit miért tesz és tett, keressük az alkalmat, hogy kapcsolatba kerüljünk vele, pedig minden találkozás bántás. A barátnőnknek már el se merjük mondani, a könyvek számonkérően, jól érezhető rosszallással szinte leugranak a polcról, de nem kell nekünk Bánki, tudjuk azt mi magunktól is, hogy egy nárcisztikussal nem érdemes vesződni, mert úgyis alulmaradunk, és szétvert lélekkel próbáljuk majd összesöpörni, ami megmaradt belőlünk.

Tudunk mi mindent. Az ELTE-n anno Popper Péter minden előadását végighallgattuk, átrágtunk magunkat több tucat komoly (és kevésbé) pszichológia könyvön, még lélekbúvárnál is megfordultunk, nehogy már mi maradjunk ki a jóból, végigasszisztáltuk két legjobb barátunk válását, másik 3 drámáját, mi is túlvagyunk kettőn, a szakember szerint és az online teszt alapján is kiugróan magas az EQ-nk (némi vigasz, hogy az IQ-tesztet meg se merjük csinálni, mert félő, hogy bőven kétjegyű szám jön ki). Szóval

És végezetül íme pár dolog, amiért semmiképp ne kérj bocsánatot: