Egyszer hagytam anyámat babázni, majdnem baj lett belőle
A feleségem, Sára nem szívesen engedi anyámat a gyerekünk közelébe. Anyám pedig egyáltalán nem érti ezt. Csodálatos nagyszülőnek tartja magát: a terhesség első percétől leereszkedő, nyájas stílusban oktatta a nejemet arról, mi mindenről kell lemondania a gyerek kedvéért. Miután Dóri megszületett, minden héten ott termett nálunk, és – ahogy ő mondta – „az úttörő ahol tud, segít.” Segített. Ha a feleségem nemtetszését fejezte ki, csak legyintett. „Tudom, hogy a kisgyerekes nők morcosak. – jelentette ki mindentudó hangsúllyal.- Nem hagyom, hogy a hormonkitörései megállítsanak.” Beszólt Sára főztjére, böfiztetési stílusára, szoptatási technikáira, meseválasztási szokásaira, énekhangjára, sőt egyszer még arra is megjegyzést tett, hogy nem borotválja eleget a lábát, „márpedig drágám, egy úrinő egy csecsemővel a karján is úrinő.”
Szegény feleségem egész hősiesen tűrte a helyzetet, egyedül azonban nem hagyta volna Dórit az anyámmal. Pedig néha voltak egész kedves húzásai is: megcsináltatta az autónkat, sütit sütött, lefoglalta a gyereket egy órácskára, hogy nyugodtan megvacsorázhassunk. Igaz, minden jótettre érkezett egy menetrendszerű szurkapiszka, egy halk megjegyzés, egy elégedetlen sóhaj. Egyszer kijelentette, hogy túl sokat kapkodjuk fel a gyereket, ha csak megnyikkan, már szaladunk, pedig nem ártana megtanulnia, milyen egyedül lenni az univerzumban.
Sára nem bízott benne. És mint kiderült, neki volt igaza.
Anyám egyszer addig nyaggatott, hogy hadd aludjon nála a kislányom, hogy beadtam a derekam. Máig bánom, amiért hagytam magam rábeszélni. A feleségem először tiltakozott, de végül néhány óra alatt meggyőztem. Adjunk egy esélyt anyának. Hadd bizonyítsa be, hogy kellemetlen természete mögött egy gyöngy nagyika rejtőzik.
Színházba mentünk. Kellemes húsvéti ünnepeket. Remek előadás volt, de Sára egyszer sem nevetett, és folyton az óráját nézte. Megpróbáltam megfogni a kezét, de láttam rajta, már mindenféle szörnyűséget elképzelt, és rettenetesen viharvert. „Anyád nem írt, pedig a lelkére kötöttem, hogy kilencig jelentkezzen!- súgta kétségbeesve. – El nem merem képzelni, mi történhet most éppen.”
Idegessége rám is átragadt. Remek előadás ide vagy oda, a szünetben a ruhatárosok szemrehányó tekintetétől kísérve elviharzottunk a színházból.
Kísérteties volt, hogy mikor kiszálltunk a kocsiból anyám házánál, már az utcán gyereksírást hallottunk. Dóri volt az. Bömbölt, mint egy eszeveszett, pedig nem volt rá jellemző az efféle hangoskodás. Rátenyereltünk a csengőre, de anyám nem nyitott ajtót. Szerencsére volt nálam egy kulcs. Használni sem kellett, a kilincs lesüllyedt a kezem alatt, a bejárati ajtót ugyanis nyitva felejtették.
Dóri kitakarózva feküdt a kiságyban, amit mi adtunk kölcsön, és reményvesztetten sírt. Anya a heverőn aludt félrebillent fejjel, halkan hortyogva. Meg se kottyant neki a bömbölés, mint ahogy az sem, hogy a lányom félig lehúzta magáról a ruháit, pedig a szobában igencsak hideg volt.
Percekbe telt, mire kinyitotta a szemét.
- Te vagy az?- kérdezte álomittasan. Bocs, bevettem egy altatót, mert ez a gyerek annyira ordított, hogy nem tudtam tőle elaludni. Nem kényeztetitek el túlságosan?
Nem kezdtem el vele ordítozni. Mi értelme lett volna? Eszembe jutottak gyerekkorom hidegfényű estéi, amikor otthon kucorogtam egyedül, a betörőktől rettegve, és egyre vártam haza anyámat, aki mulatni ment, és csak hajnalban jött haza. Hát semmit nem tanultam ezekből az emlékekből?
Szó nélkül kimentem a kocsihoz. Dóri már mélyen aludt a feleségem karjában. Átöleltem őket. Ne haragudj, mondtam és majdnem elsírtam magam. Sára megsimogatott. Egy esélyt ő is megérdemelt, súgta. De most tépjünk gyorsan haza, mielőtt kijön.