Olyan családból származom, ahol a fájdalom és a gyengeség kimutatásának soha nem volt igazi tere. Apám katonaember: mindig sziklaszilárdan állt, rezzenéstelen arccal, érzelmek nélkül. Gyerekként gyorsan megtanultam, hogy ami fáj, azt titkolni kell. Ha sírsz, azt maximum este, a párnádba bújva teszed. Aztán előbb-utóbb már azt sem. Meg voltam győződve arról, hogy egy erős lány nem sír. Soha.

Az élet elég hamar „megedzett”. Nagyon fiatalon komoly tragédiák értek, mégsem sírtam. Nem sírtam akkor, amikor az első szerelmem nővére rákban meghalt. Nem sírtam akkor sem, amikor ő teljesen összetört, én pedig inkább elhagytam, mert nem akartam szembenézni a fájdalommal. Nem sírtam, amikor megtudtam, hogy anyám rákos. A temetésén sem sírtam. Csak sodródtam, mert tudtam: nekem erősnek kell lennem. Úgy éreztem, nem engedhetem meg magamnak azt a „luxust”, hogy összetörjek. Hiszen, ha én összetörök, mindenki más darabokra hullik.

Mindig én voltam a barátaim számára a vagány csaj, aki mindent kibír. Akihez mindenki azonnal odaviszi a saját sötét titkait, mert úgyis elbírja. Hiszen rosszabbat is látott már. És ez valóban így volt. Csakhogy egy idő után észrevettem magamon, hogy én is elfáradok. Egyre inkább kimerülök. És ami talán ennél is ijesztőbb: egyre gyakrabban érzem, hogy közönyös vagyok. Mintha már semmi nem érintene meg igazán, még a legmélyebb tragédiák sem. Ez az, ami a legjobban megijeszt.

Nem tudom, miért engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy mindig erősnek mutatkozzak. Nem értem, miért hittem el magamnak, hogy nekem mindent ki kell bírnom, hogy nekem nincs jogom rosszul lenni. Hogy ha valami fáj, akkor az csak belül fájhat, csendben. Rájöttem, hogy úgy viselkedem, mintha a gyengeség valami szégyellnivaló állapot lenne, amit csak azok engedhetnek meg maguknak, akik gyengék. Pedig most már azt gondolom, hogy az igazán erősek azok, akik meg merik mutatni a gyengeségeiket.

Azt hiszem, az erő valóban lehet jellembeli erény. De az, hogy soha nem merek gyenge lenni, az már csak szerep. Egy rossz szerep, amit ideje levetkőznöm a saját mentális egészségem érdekében. Hiszek abban, hogy a valódi erő ott kezdődik, ahol már nem akarunk folyamatosan erősnek látszani. Ahol ki merjük mondani: fáradt vagyok. Kimerültem. Szükségem van pihenésre.

Nem szégyen megpihenni. Nem szégyen rosszul lenni. Nem szégyen sírni. Szégyen inkább az, ha egy ránk ragadt szerep miatt nem merjük felvállalni azt, hogy mi is nagyon ki tudunk lenni, és nagyon mélyen tudunk érezni.

A legnagyobb bátorság talán az, amikor be merjük vallani: most pihenésre, nyugalomra van szükségünk. Amikor végre nem akarjuk magunkat a legerősebbnek beállítani, hanem megmutatjuk azt az oldalunkat is, ami sérülékeny, ami nem tökéletes. És talán éppen ettől leszünk igazán emberek.