„Nem vagyok tolakodó. Nem szoktam hívogatni. Nagyon korán odafigyeltem arra, hogy ne legyek sok neki. Pedig hányszor volt, hogy megkérdeztem volna, menjek-e segíteni, szüksége van-e valamire, de tartottam magam. Nem szóltam bele, hogy kit választ férjnek, hogy hol fognak élni és csak akkor mondtam bármit is gyereknevelési kérdésben, ha kérdeztek. De nem kérdeztek, és nem is igazán hívtak, aminek az lett a vége, hogy teljesen elmagányosodtam. Szeretem a gyerekemet, de az ő döntése okán, csak távolról.”

Magda esete nem egyedi. Számos szülő kerül olyan helyzetbe, hogy a gyerekeitől távol kerül. Persze egy ideális anya-gyermek kapcsolatban az elválás, a leválás folyamata -a komolyabb életkori szakaszok váltásakor- több fázisban megtörténik. Eltávolodik az anyától a gyermek, amikor elkezdi felfedezni a világát. Tiniként dafke azért se kér a szülei véleményéből, és a felnőtté válás útján is már csak hátra-hátra pillantva halad előre a fiatal felnőtt.

Nehéz szülői sors ez, de az életnek ez a rendje. Ám jogos lehetne-e a szülő igénye, akár felnőtt gyermekére? Jogos, vágjuk rá.

Ha ismerős ez a ’szakadék’ állapot, akkor már csak azon kell elgondolkodni, hogy szavainkkal és tetteinkkel vajon mit kommunikálunk egymásnak. Apropó, kommunikáció. Korosztályi különbségek ide vagy oda: beszélitek még egymás érzelmi nyelvét?

Galériánkban húszas és harmincas éveikben járó fiatal felnőttek mondják el miért nem kérnek annyit a szüleikből.