4 nő mesél arról, hogy miért maradt meg a boldogtalan házasságában
Forrás: Getty Images
Most csak átmenetileg rossz, vagy egy mélyebb válságtünetről van szó? Jobb lesz nekem, ha kilépek belőle, vagy még az ismerős rossz is jobb az ismeretlennél?
A végső távozást mindig könnyű kimondani, megvalósítani viszont annál nehezebb. A szerelem, a megszokás vagy a közös gyerekek állandóan megkérdőjelezik, valójában mit akarunk egy házasságban, és ezt a bábállapotot sokáig húzhatjuk, akár egészen addig, amíg végül tényleg késő lesz.
Forrás: Dimitrios Kambouris/Getty Images
Íme négy nő története arról, miért maradtak a házasság csapdájában saját boldogságuk rovására:
Timi, huszonnégy éves korában ment férjhez:
"Rájöttem, hogy nem hagyhatok cserben egy beteg embert."
„Az az igazság, hogy a férjem bipoláris zavarban szenved. Gyakran szélsőséges hangulatingadozásokon megy keresztül, én viszont nagyon szerettem őt, és szeretem ma is, pedig a házasságunk egyáltalán nem boldog. Egyszer, még az első években egy munkalehetőség miatt néhány hónapra elköltöztem otthonról, és két hét után határozottan megkönnyebbültem. A férjem azonban nemsokára öngyilkosságot kísérelt meg: bevett egy marék nyugtatót. Mindent eldobtam, és visszarohantam hozzá. Rájöttem, hogy nem hagyhatok cserben egy beteg embert. Igen, mindig is az ő igényeit és az ő személyiségét helyeztem előtérbe, de most, húsz év után is azt gondolom, helyesen cselekedtem.”
Forrás: Getty Images
Viki, a húszas évei végén házasodott meg:
"Hova mennék ma már?"
„Bár kezdetben boldogok voltunk, az idő múlásával a köztünk lévő különbségek egyre nyilvánvalóbbá váltak. A házasságunk első pár évében nemegyszer szóba került a válás, csakhogy időközben teherbe estem. Lett egy fiunk, majd két évvel később egy másik, és ez a tény átrendezte a kapcsolatunkat. Gyerekeink születtek, már nem lehetett csak önmagunkra gondolni, elválni, hiszen nekik tennénk vele rosszat. Ahogy telt-múlt az idő, fokozatosan rájöttem, hogy menet közben teljesen elvesztettem önmagamat. De már késő volt. A férjemmel együtt öregedtünk meg, és szinte idegen emberekként élünk egymás mellett. A gyerekeink kirepültek. Így megy ez. Hova mennék ma már?”
