Miért döntöttem úgy, hogy a 18. héten abortuszra megyek?
A kórházból hazafelé tartva arcomat az üveghez nyomom. A busz álmos közönsége elmosódottan, közömbösen néz vissza rám az ablakból. Szerencsére fogalmuk sincs, kivel utaznak együtt. Ha tudnák, biztos azonnal felkoncolnának. Tátongó ürességet érzek, nagyon fáj a hasam, és erről az jut az eszembe, vajon a magzat is érzett-e fájdalmat, amikor 18. hetesen eltávolították a testemből.
Mindig is jó feleség, jó anya voltam. Ferivel együtt jártunk gimibe, együtt tanultunk, buliztunk, együtt fedeztük fel az életet. Nagyon kedves, jóravaló fiú volt, olyan, amilyet minden anya kíván a lányának. Becsületes, megbízható, nyugodt. A nyomasztó otthoni légkörből menekültem ebbe a kapcsolatba, és nagyon jól éreztem magam Ferivel. Szinte mindenről azonosan gondolkodtunk, de szerelmes egy percig sem voltam belé. Olvastam regényekben, láttam filmeken mindent elsöprő, viharos érzelmeket, csókokat, amiktől elgyengül a lánytérd, de őszintén szólva nem hittem, hogy a vászongiccs valósággá válhat. Ferivel minden olyan egyszerű volt, mint egy csendes, meghitt vitorlázás a barátságosan hullámzó Balatonon.
Aztán mégis besüvített a tornádó, ami a házacskámat az óraműpontossággal működő, fekete-fehér világból elröpítette a csodák földjére. Kristófnak hívták ezt a tornádót. Besétált a boltba, ahol dolgoztam, és egy pillanat alatt elrabolta a szívemet. Úgy nézett rám, mint aki valóban lát. Amikor megcsókolt, megállt az idő. Felgyújtotta az összes érzékemet. Másnap a hálószobájában kötöttünk ki, és minden héten kétszer-háromszor találkoztunk. Olyan volt vele a szex, mintha a földön az összes fényt egyszerre kapcsolnák fel. Imádtam a hangját, miközben a fejem a mellén pihent. Szerettem a mosolyát és a könnyeit. Vele akartam lenni, de Ferit sem akartam elhagyni. Képtelen voltam elszakítani a gyerekkorunk óta létező szoros köteléket. Feri annyira elégedett volt az életével, nem akartam csalódást okozni neki. A szex végleg abbamaradt köztünk, de úgy tűnt, ez sem zavarja. Olyan sok éve jó barátom volt, szükségem volt erre a kapcsolatra, és úgy tűnt, neki is rám.
Két éven át rettegtem, hogy megtudja, vagy Kristóf adja fel a várakozást. A kettős élet terhe ólomsúllyal nehezedett rám. Nem tudtam aludni. Egyre ritkábban készítettem vacsorát a családnak. A gyerekeim kérdezgették, mi a baj: mindig ki kellett ötölnöm valami hazugságot. Lefagytam a felelősségtől és a bűntudattól.
Rögtön elmondtam Kristófnak, aki nagyon boldog volt. Gyönyörű kislány lesz, mondogatta. Rengeteg tesztet kellett elvégeznem a korom miatt, de a baba egészséges volt, problémamentesnek tűnt a terhesség. Reggelenként görcsösen hánytam, és egy idő után éreztem, ahogy mozog bennem. Már akkor szerettem őt. Krisfóf a hasamra hajtotta a fejét, beszélt hozzá, elmondta, milyen csodálatos szerelemben fogant. A depresszióm kezdett elmúlni. Talán működni fog, gondoltam. Csak venni kell egy nagy levegőt, és mindent elmondani Ferinek. Új életet kezdek, lesz egy csodálatos kisbabám, a gyerekeim meg fogják érteni, hisz már nagyok, és Feri is túl lesz rajta valahogy.
12 hetesen azonban újra átjárt a hideg rettegés. A boldogság illúziója hirtelen elillant. Megint nem tudtam aludni, sokszor rám tört a sírógörcs, elfelejtettem a munkáimat, állandóan elkéstem, nem végeztem határidőre. A várható botrány és a válás gondolatára olyan pánik kerített hatalmába, hogy egyszer kis híján elájultam a McDonald’s vécéjében.
17 hetes terhesen végül elmentem a kórházba, azzal nyugtatva magam, hogy csak tájékoztatást kérek. Megdöbbentem, mikor az orvos kérdő tekintetére kinyitottam a számat, és időpontot kértem abortuszra. Ez persze ilyen előrehaladott terhességnél nem könnyű, mindenhova elküldtek, lebeszélni is megpróbáltak. A tanácsadó a kezemet fogta, miközben zokogtam. Végül azt mondták, menjek haza, gondolkodjak. Van két hetem.
Nem akartam annyit várni. Ahogy telt az idő, egyre borzalmasabban éreztem magam. Arra gondoltam, az öngyilkosság az egyetlen kiút. Senkinek sem okozok csalódást. Nem kell több döntést hoznom. Még azon se kell töprengeni, mit készítsek vacsorára. Krisfóf beleszeretne valakibe, aki gyereket szül neki, Feri továbblépne. Megszámoltam a nyugtatókat a fürdőszobában: elég is a tervhez. Aztán mégis elgyávultam. Felhívtam a kórházat, és időpontot egyeztettem néhány nappal későbbre.
Útközben nagyon szerettem volna megfordulni és hazamenni. Raktam egymás után a lábaimat, mint aki transzban van. Útközben találkoztam egy férfival, aki "Halál a magzatgyilkosokra!" feliratú pólót viselt. Azt hittem, egy rémálomba csöppentem, és még ma sem vagyok biztos benne, tényleg láttam-e, vagy csak hagymázas képzeletem tréfált meg ilyen kegyetlenül.
Az ultrahangnál megkérdezték, szeretném-e látni a monitort. Mondtam, hogy nem.
Az első napon feltették a méhszájtágító pálcát, este pedig a ballont, amit teletöltöttek vízzel. Másnap megtörtént a műtét. Nem néztem meg őt, aki kijött belőlem. Azt mondják, jobb, ha elbúcsúzol, de én annyira tele voltam fájdalommal, hogy talán belehaltam volna a látványba. A műtősfiú fogta a kezemet. Örökre hálás leszek neki ezért az egyszerű gesztusért.
Harmadnap hazabuszoztam, szembenéztem a végtelen ürességgel, és azon gondolkodtam, hogy is érthetné meg bárki, mi vezetett idáig? Mit gondolna ez a sok utazó, ha tudná? Mit érezne Kristóf, Feri, a gyerekek? Hazaérve behanyatlottam az ágyba, mindenkinek azt mondtam, hogy beteg vagyok, és egyhuzamban aludtam 17 órát. Majdnem annyit, ahány hétig terhes voltam.
Másnap felhívtam Krisfófot, és közöltem vele, hogy elvetéltem. Leírhatatlan volt a fájdalma. Azt hiszem, jól tettem, hogy hazudtam neki. Ha megtudja az igazságot, talán örökre megszakad a szíve. Így viszont elvesztettem a köztünk levő őszinteséget: a bűntudat, a szégyen mellett még ezzel is meg kell küzdenem.
Hetente kétszer terápiára járok, dolgozom, otthon főzök, mosok, alszom, beszélgetek a családommal. Kristóf és én, ha ritkábban is, de találkozunk. Már nem olyan, mint rég, valami végleg elpattant köztünk, és a viszonyunk bármikor véget érhet. Egyre gyakrabban kívánom, hogy így legyen.
Talán segít, hogy megosztottam a történetemet a nyilvánossággal. Vajon miért nem hallunk olyan nőkről, akik önként választják az abortuszt, pláne ilyen késői fázisban? Akik nem betegek, és a magzat is egészséges, csak úgy érzik, nincs más választásuk? Üzenem nekik: nincsenek egyedül. Ezt a döntést rettenetes meghozni, önzőnek, bűnösnek, gonosznak érezzük magunkat tőle. De ez akkor is a mi életünk. A mi testünk. Jogunk van dönteni.