Egy munkahelyen dolgozni az exszel
A helyen, ahol dolgozom, úgy élünk, mint egy nagy család – legalábbis ez az imázsa. Szinte minden kolléga tizenöt, húsz, vagy huszonöt éve áll a cég kötelékében, innen ballagnak nyugdíjba, innen választanak maguknak férjet, feleséget (de szeretőt biztosan). Rájuk aztán tűpontosan illik a refrén, hogy a lelkük a vállalatot illeti meg.
Ha engem kérdez valaki, betegesen belterjes az egész.
A szarkazmusból biztosan arra lehet következtetni, hogy én a kivételek közé tartozom. Pedig nem. Tizenkét éve dolgozom itt, és ennek az időnek tetemes részét valóban élveztem. A hűségnek, a biztonságnak, az akolmelegnek - néhány kisebb konfliktustól eltekintve – sokáig csak a pozitív oldalát tapasztaltam meg, és még hevesebben dobogó szívvel ragaszkodtam „második otthonomhoz”, amikor – ahogy szinte mindenki más – szerelmes is itt lettem, ezen a bűvös helyen.
Soma nálam régebbi munkaerő volt, csak időközben tett egy pár éves kitérőt, hogy „máshol is kipróbálja magát”. Igen, itt ez is bevett dolog volt: a munkatársak apróbb vargabetűket csaptak az életben, mint a hebrencs utódok, hogy aztán a nagyvilágban való hasztalan tévelygés után bűnbánóan megtérjenek a cég kebelére. A változatlan vezetés pedig, élén Magdival, a főfőnökkel, némi fejcsóválással, de szeretettel fogadta vissza a tékozló egyedeket. Soma tehát visszatért, ahogy a többség szokta: cigizés közben rögtön beszélgetésbe elegyedtünk, és nemsokára halál szerelmesek lettünk egymásba.
Nem szeretném hosszan ragozni nyolc éves együttélésünket. Visszatekintve nem volt benne semmi különös, teljesen átlagos pár voltunk. Az első hónapokban ki se másztunk az ágyból. Aztán szép lassan mérséklődött a szenvedély, de csináltunk helyette mást: főzőcskéztünk, kirándultunk, vacsoravendégeket hívtunk. A gyerekkérdés nem merült fel. Soma vidám volt, szép és felelőtlen. Nem tudtam hozzáképzelni a leendő családomat.
Ettől függetlenül nagyon fájdalmas volt, amikor a kapcsolatunk véget ért. Végül ő mondta ki az utolsó szót: megismerkedett valaki mással, kivételesen nem a cégen belül szedte össze, ennyi haladást talán mégis produkált az élet. Napokig bőgtem, amíg összekanalazta a cuccait. Mielőtt végleg elment volna, leültünk egy utolsó körre, hogy a munkahelyi ügyeket megbeszéljük.
Én akkor már egy ideje nem éreztem jól magam a cégnél. Zavarni kezdett a mozdulatlanság, a belterj, a vérfrissülés nélküli lét: hol valamilyen degenerált uralkodó dinasztia egymással párosodó világában éreztem magam, hol egy Stephen King-novellában, ahol megdermedt az idő, és minden sarokból furcsa szörnyek másznak elő. Ahogy sejtettem, Soma is ezen szörnyek egyike volt: nem lehetett kirobbantani onnan. „Nekem az a hely az otthonom. Magdi olyan, mintha a nővérem lenne. Itt érzem magam biztonságban. Ha téged zavar, neked kell menned.” – mondta ellentmondást nem tűrően. Persze tudtam, hogy így lesz, egyáltalán nem lepődtem meg.
Másnap bementem Magdihoz, hogy felmondjak. És amit ott kaptam, az felért egy abúzussal.
Nyugodtan végighallgatta a mondandómat, mint aki már régen tud mindent. Utána előrehajolt, a kezemre tette a kezét, és halk, nyugodt hangon beszélni kezdett.
Elmondta, hogy a Cég egy kivételes hely. Ilyet nem találok máshol. Ahol így szeretnek, ahol így vigyáznak rám, és ahol akkor sem történik semmi baj, ha történetesen hibázok valamiben (sic!). És még egy dolgot elárul, csak így bizalmasan, csak nekem. Ha most elmegyek, a Cég komoly pácba kerül, mert erre a pozícióra mostanában kevés a jelentkező. Ne tegyem meg, hogy bajba keverem őt. Őt, aki a második anyám. Ne legyek hálátlan. Tartsak ki. Mindketten felnőtt emberek vagyunk, Soma is, én is, biztosan tudjuk kezelni a helyzetet. „Megértesz, ugye, Juditkám? És ugye maradsz?”
Nem voltam képes felmondani. Szédelegve jöttem ki az irodából, mert éreztem, hogy nagyon nem oké, ami ott történt. Egy irodában maradtam Somával. Némi elégtétellel gondolok vissza a toxikus anyagmennyiségre, amivel telipumpáltuk a Cég ózondús levegőjét. Utálatunk megmérgezte a mesterséges jókedvet is. Ma már azt gondolom, ezzel a gyerekes viselkedéssel álltam bosszút Magdin, és az ő gonosz érzelmi zsarolásán.
Két hónap múlva már maga pendítette meg, nem lenne-e jobb, ha mégis másik helyet keresnék. Baromi rosszul esett, mivel Somát nem kérdezte meg senki, természetes volt, hogy neki örök helye van a Cégnél.
Néhány hónappal ezelőtt találkoztam Magdival. Valamiért nagyon megörült nekem, de elárulhatom: ez nem volt kölcsönös. Kiderült, hogy Soma még mindig ott dolgozik: szakított az utánam következő barátnőjével, és eljegyezte a Cég egyik fiatal munkatársnőjét. „Most már örökre nálunk maradnak.” – nevetett Magdi, én pedig titkon örültem, hogy többé már nem vagyok a szereplője ennek a bizarr Stephen King-novellának.