„Ugyanazon a napon tudtam meg, hogy megcsal a férjem és hogy rákos. Csapdába estem.”
Forrás: Prostock-studio / Envato
A reggel egészen átlagosan indult. Kávét főztem, míg a víz felforrt, a telefonról halk klasszikus zene szólt. Szerettem az ilyen nyugodt, csendes perceket, amikor még minden lehetőség ott lógott a levegőben, mint a reggeli pára a konyhaablak üvegén. Sajnos azóta a bizonyos reggel óta, két hónappal ezelőtt nem volt részem benne. De akkor még gyanítottam semmit. A férjem puszival búcsúzott, mint mindig, sietve kapta fel a laptoptáskáját. A szeme nem időzött az enyémen, de én akkor ezt még nem vettem észre. Csak később, sokkal később gondoltam vissza arra a pillanatra, ahogy az ember visszanéz a saját történetének vakfoltjaira.
25 éve ismertük már egymást, 23 éve voltunk házasok, életünk felét együtt töltöttük. Természetesnek vettem, hogy nem lángolunk már, sőt már a parázst is nehézkes volt feltüzelni, de mégis közösen fűtöttük a családi fészek melegét. Két lányunk 18 és 21 évesek, egyikük idén érettségizik, másik egyetemre jár, még nem repültek ki. Nem úsztam az eufóriában, de egyfajta nyugodt, csendes boldogságban éltem a mindennapokat, hiszen minden fontos állomást kipipálhattam eddig az életben, támogató társam mellett. Csakhogy kiderült, neki már jó ideje nem én voltam a támasza.
Bor, mámor, megcsalás
Nem találtam rúzsfoltot vagy kompromittáló üzenetet a telefonjában, egy harmadik filmes klisé kúszott be az életünkbe: az egyik legjobb barátnőm, Dóri kiszúrta a férjemet és a szeretőjét egy romantikus, vidéki étteremben. Nem lehet ráfogni, hogy üzleti ebéd. A férjem területi képviselőként gyakran jár Balaton környékén, és valószínűleg egyik nap magával vitte őt, a nőt is. Pechjükre Dóri is aznap döntött úgy, hogy szabadnapot vesz ki, és az első tavaszi napsugarakat kihasználva ellátogat a saját párjával kedvenc balatoni borászatába egy finom ebédre. Még le sem ültek, máris észrevette a férjemet, amint forró csókot vált valakivel, aki egyértelműen nem én voltam. Dóri gyorsan kapcsolt, és kislisszolt a helyről, mielőtt a férjem felnézett volna, félretette az ebédterveit, és inkább hozzám sietett borozni. Ezer éve egyezséget kötöttünk, hogy hasonló helyzetben sosem fogunk titkolózni a másik előtt, így nem volt kérdés, hogy elém tárja-e a férjem hűtlenségét.
Az első percekben csak bámultam a kitöltött bort a poharamban, és éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. A düh és a szomorúság könnyei is. Ahogy Dóri leírta a nőt, gyanút fogtam, hogy a férjem ex-kolléganőjéről lehet szó, aki egy évig dolgozott a cégnél, aztán átment a konkurenciához. Előkerestem a tavalyi vállalati karácsonyi partin készült fotókat, és megmutattam Dórinak, aki bólintott: ő volt az.
Szakítás helyett diagnózis
Este vártam, hogy hazaérjen. A lányok szerencsére nem voltak otthon, moziba mentek. A jövő, amit addig kristálytisztán láttam magam előtt, hirtelen nagyon homályos képet festett. Csak azt tudtam, hogy ezt az árulást nem tudom megemészteni. Belépett a férjem az ajtón, és nagyon megviselt, komor volt a tekintete. Először arra gondoltam, hogy mégis észrevette Dórit, és tudja, hogy lebukott. „Beszélnünk kell” – mondta, és csendben leültünk. Hagytam, hogy belekezdjen a saját meséjébe, kíváncsi voltam, mivel hozakodik elő, mivel magyarázza a házassági eskü megszegését. Ehelyett viszont egészen mást mondott. Hasnyálmirigyrákja van, ma délután kapta meg a diagnózist az orvosától, eddig nem akart megijeszteni, azért titkolta, bízott benne, hogy nem komoly a baj. A mondatok szakadozva jutottak el a tudatomig, ahol aztán még sűrűbbé tették a ködöt.
Az apám is hasnyálmirigyrákban halt meg három éve, így tisztában voltam vele, mennyire agresszív tud lenni ez a daganat. Vajon a férjemnek van esélye a túlélésre? Mi a következő lépés? Bekapcsolt az agyam vészközpontja, de közben azon is agyaltam, mi lesz velem? Jóban, rosszban, betegségben, egészségben: ezt az esküt mondtuk ki 23 évvel ezelőtt. A férjem ugyan megszegte, de szegjem meg én is, és hagyjam el, amikor súlyos, akár halálos beteg? Erre nem lennék képes. Lehet, hogy még inkább összetörne, és az biztosan nem segítene az állapotán. Nem beszélve arról, hogy a lányaim sem bocsátanának meg érte, bálványozzák az apjukat, amit megértem, édesapának továbbra is hibátlan.
Két hónapja őrlődök, Dórin kívül nem tudja senki. A betegséget már elmondtuk a családnak, mert elkezdődött a kezelés. Egyelőre még az orvosok sem látják a kilátásokat, és nem tudom eldönteni, ez jó vagy rossz hír. A szerető valószínűleg felszívódott a képből (bárcsak a daganat tenne így!), mert nincs semmi gyanús elvonulás, találkozó, Facebookon sem ismerősök már. Arra tippelek, hogy a fiatal fruska nem akar a halál árnyékában maradni. De ettől még bennem ott maradt a törés. A férjemnek azóta sem mondtam el, nem vontam kérdőre. Nem tudok elmenni. Nem most. A gyűlölet nem lehet erősebb, mint az együtt töltött 25 év. De maradni is piszok nehéz, minden egyes nap megerőltetem magam. Csapdába estem, amiből nem látom a kiutat. Nem kívánom a halálát természetesen, nem mondom, hogy ez a karma műve, nem engedem, hogy ezek az érzések eluralják a szívemet és a gondolataimat. Most csak fogom a kezét. Nem azért, mert megbocsátottam. Hanem mert még nem tudom, hogyan ne szeressem.
