Évek óta együtt vagyunk, de megmaradtam a piszkos kis titkának
Elvált nő vagyok, az ötvenes éveim elejét taposom, van egy barátom, akivel már évek óta együtt vagyunk; a kapcsolatunk viszont nem igazán lép szintet – azon túl, hogy remekül elvagyunk az ágyban. A közös barátaink hoztak össze minket; ő 10 éve vált el a feleségétől, ami egy elég csúnya sztori volt egyébként; az asszony ugyanis az egyik legjobb barátjával jött össze.
Nálam más volt a helyzet; az én házasságom, mindenféle dráma nélkül, szimplán kifulladt. A férjemmel közösen jutottunk el arra az elhatározásra, hogy mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha külön utakon folytatjuk.
A barátommal általában nálam találkozunk, ő jár fel hozzám. Reggelig szokott maradni, nagy ritkán még egy ebéd is belefér neki, elvisz egy étterembe. De ez a maximum, utána szalad is tovább. Ezzel még meg is tudnék békélni szerintem; nagy fájdalmam viszont; hogy a számára fontos, hozzá közel álló embereknek egy szóval sem tett még rólam említést. Mintha a világon sem lennék. Nem is értem; én boldogan meséltem róla a fiamnak.
De könyörgöm, nem totyogó picikékről beszélünk, hanem 18 és 21 éves fiatalokról. Szerintem ők elég nagyok már ahhoz, hogy megbirkózzanak azzal a gondolattal, hogy az apukájuk tovább lépett és van egy barátnője.
Nagyon szeretem őt, remekül megvagyunk az ágyban is; csak úgy érzem magam, mintha egy piszkos kis titok lennék az életében, akit rejtegetni kell a világ szeme elől. Nem értem, miért aggódja túl a dolgokat, a válása már tíz éve történt, a gyerekek pedig már tényleg nagyok. Vagy csak őket használja ürügyként arra, hogy ne kelljen felvállalnia a kapcsolatunkat?
Csak nincs valami takargatnivalója? Adjak neki ultimátumot? Vagy felvállal nyíltan a családja előtt, vagy fel is út, le is út? Lehetséges, hogy én rontottam el azzal, hogy túlságosan egyértelműnek veszi, hogy bárhogyan is, de mellette maradok? Mit tehetnék?