Ki hazudik nagyobbat, avagy az internetes randizás sötét bugyrai
Ez a cikk korábban az Éva magazinban jelent meg.
Kedves Lóri (ha valóban ez a neved)!
Ez a nap is eljött végre, a tegnapi, amire úgy vártunk, az első randi napja… aztán el is múlt, szerencsére. Több randi nem lesz, nyilván ezt te is érzed (vagy ha nem érzed, akkor mondom: több randi nem lesz! Ne írj, ne hívj, ne keress!) Mindenesetre ez az egyetlen alkalom is jó volt sok mindenre.
Megtudtam például, hogy a „ritkuló hajú” kifejezés a fényeskopasz emberekre is gond nélkül alkalmazható, meg hogy a „sportos testalkatú” jellemzésnek is többféle értelmezése lehet… és most a testmagasságoddal kapcsolatos ferdítésre külön nem is térek ki – egy év tinderezés után pontosan tudom, hogy minden pasi alacsonyabb, mint amilyennek hiszem (igaz, a Tindert nem is érdekli, ki hány centi, így ott egy hazugsággal beljebb van a férfiember).
A találkozásunk óta máshogy viszonyulok az online ismerkedéshez, de nem a külsődre vonatkozó piti lódításaid miatt (e téren nem voltak hiú ábrándjaim, tudom, mindenki szebbnek, jobbnak írja le magát a valóságosnál). Más itt a gond, kedves Lóri (ha valóban ez a neved), és hamarosan meg is tudod, micsoda. Nyilván szerencsésebb lett volna rögtön a randi végén megdumálni a dolgokat, de ott és akkor, mielőtt elváltunk, értelemszerűen még nem álltam készen rá, gondolj bele, alig néhány perccel korábban nyílt ki az oldaltáskád…
Pedig milyen biztatóan indult minden, milyen ígéretesek voltak az előzmények!
Miközben cseteltünk meg e-maileket váltottunk, ugyanazt a bizsergést éreztem, mint életem legelső randija előtt, tizenhat évesen. Arra gondoltam, hogy a csillagászati tagdíj, amit ez a pofátlan online társkereső bevasalt, mégiscsak életem legjobban megtérülő befektetése lehet. Hát, tévedtem, nem is kicsit. A randink után azonnal visszaregisztráltam a Tinderre, az jóval tisztább ügy, ott minden az, ami, vagy ha kiderül, hogy mégsem, akkor az ember röhög egyet és megy tovább. Itt meg, a méregdrága társkeresőn, hetekig, néha hónapokig szédítjük egymást pofás profilokkal, menő szövegekkel… és hát látjuk, ez sem garancia arra, hogy jó lesz minden.
Ebbe a kapcsolatba, a mi induló kapcsoltunkba én iszonyú sok energiát tettem, iszonyú sok érzelmet töltöttem. Kedves Lóri (ha valóban ez a neved), talán most azt gondolod, hogyha nem romlik el az oldaltáskád cipzárja, akkor lenne második randi. Megnyugtatlak: akkor se lenne. Bár kétségtelen, hogy attól, hogy a szétnyílt cipzárfogak közti résen megpillantottam a sok-sok plüss Kisvakond figurát – amik nélkül, mint utólag pironkodva bevallottad, egy tapodtat sem tudsz megtenni –, nem lettél vonzóbb a szememben, de hidd el, mégsem emiatt készültem ki igazán. (Na jó, azért a vakondoktól is beparáztam.) Hanem hogy a cseten folytatott kommunikációd stílusa fényévnyire van attól, ahogy te az életben beszélsz. Persze lehet zavarban az ember, első randevú, én is izgultam, elhiheted, de hogy egy mondatot se tudjon épkézláb módon befejezni valaki, az azért nem oké.
Egészen biztosra veszem, hogy nem te cseteltél velem, hanem valaki más, aki ott ült melletted (vagy ott se ült).
Vagyis a beszédedet is meghamisítottad, nemcsak a tulajdonságaidat. Olyan bután szövegelsz élőben, hogy már amikor a kávézó felé tartottunk, azt tervezgettem, hogy hátat fordítok, és elrohanok. Százszavas szókészleted van, Lóri (ha valóban ez a neved)! Mint egy átlagos hároméves (vagy egy jó képességű kétéves) gyereknek. Bármit kérdezek, annyit bírsz felelni, hogy „Nemtom”. Mint egy készületlen kisiskolás a tábla előtt. Sok mindent láttam, sok hülye történetet meséltek már nekem, de ehhez fogható Cyrano-sztoriról még sosem hallottam. Mégis ezt hogy gondoltad? Hogy majd nem tűnik fel, és hozzád megyek feleségül? Meg vagyok döbbenve. Gondoltam, szólok a társkereső cégnek, hogy tiltasson le, vagy legalább változtassa Kisvakondra a profilképedet. Szégyelld magad!
„Üdvözlettel”:
Noémi
Kedves Noémi,
Mint mindig, most is nagyon megörültem a levelednek. amint megláttam a neved a kis sender bokszban, felgyorsult a pulzusom. „De jó, hogy máris ír ez a lány – gondoltam –, nyilván nagy hatással voltam rá az első randin.” És igazam lett, valóban nagy hatást értem el. Soraidat olvasva szinte látom, ahogy a máskor elmerengve, lágyan simogatott billentyűzetet most hatalmas erővel csapkodod. Borzasztóan tetszik nekem, hogy ilyen is tudsz lenni. Imádom a sokszínű nőket. Megjegyezem, te az életben is ugyanolyan szép vagy, mint a fotókon, neked tényleg semmi szükséged a kozmetikázásra, hazudozásra.
Jó, bevallom, nem volt túl szép dolog, amit csináltam.
Nem lett volna szabad követni téged szerda délután. De megtettem, nincs rá mentségem. túlságosan izgalomba jöttem, amikor a fotóid alapján felismertelek az utcán, a Ráday–Kálvin sarkán. Puszta kíváncsiságból mentem utánad. Akkor már tudtam, hogy pár nap múlva randizunk, és eszembe sem volt, hogy ennek izgalmát elvegyem azzal, hogy odalépek hozzád, egyszerűen csak bizsergető volt követni téged. Egészen addig tartott az izgalom, amíg be nem léptél az óvodába. Akkor kicsit megijedtem, mi dolgod lehet ott délután háromkor. Aztán kijöttél két gyerkőccel (a kislányod csodaszép, nagyon hasonlít rád, a kisfiúból biztosan gengszter lesz, már látszik). Édesek voltatok, ahogy az óvodától hárman, kézen fogva elbattyogtatok az iskoláig, hogy ott felcsípjétek a harmadik gyereket. Nem egészen ott laktok, ahol írtad, de nem gáz, pár utca csak a különbség. abban a biztos tudatban követhettelek, hogy ha észreveszel, akkor sem bukom le, mert – igazad van – valóban nem hasonlítok a profiloldalamra feltöltött fotóimra.
Szóval itt ez a három gyerek, Noémi, ez így mi? Ez így hogy?
Róluk eddig miért nem esett szó? Van férj is netán? A randira azért elmentem, gondoltam, egy kis szórakozás ezek után nekem is jár. Rohadt nehéz dolog folyamatosan bután beszélni, rettentően kell figyelni, hogy az ember egyszer se essen ki a szerepből. Próbáld ki, pompás színészi gyakorlat. a Kisvakondokat (összesen kilenc darabot) egy barátom megbízásából szereztem be, a randi után egy gyűjtőnek vittem el őket, aki állítólag kétszázkilenc figurát tudhat magáénak. de egy hirtelen ötlettől vezérelve, amikor nem néztél oda, széttéptem a cipzárt, és úgy alakítottam, hogy beleláss a táskába. Ezek után alig vártam, hogy feltedd a kérdést, mik ezek és miért vannak nálam. A kérdésednél csak a saját, előre megfogalmazott válaszomat vártam izgatottabban. „Egy tapodtat sem tudok megtenni nélkülük” – bizony ezt mondtam, és ezek szerint elég jól pironkodtam hozzá. Na, hát akkor ennyi. Ez után a csalódás után egyébként én is inkább felmegyek a tinderre. Vicces lenne, ha ott is összeakadnánk.