A péntek estém úgy indult, hogy nagy sebbel-lobbal beléptem Zsuzsa lakásába, ahol a bejárati ajtótól pont rá lehet látni a szemben lévő nagy kanapéra (csak a kanapé nagy, a lakás kevésbé), ahol éppen Zsófi feküdt a hátán, a lábát az ég felé nyújtva megtámasztotta a falon, a fejét lelógatta a föld felé, és zokogott. Elég hülyén nézett ki. Mellette kezét tördelve ott állt Elvira, Gergő meg – a maga fiús esetlenségében – a konyhaasztalnál ült, mindennek háttal, és mereven bámulta a sörösüveget. Kicsit meghökkentett a dolog, mert amikor elindultam otthonról és rájuk írtam cseten, még minden elég okénak tűnt: kis esti összeröffenés, Zsófi is jön, akinek végre sikerült aláírnia a válási papírjait és készen áll az új életre. Ez a készen állás ebben a pillanatban, ha nem is kétségesnek, de elég elkeserítőnek tűnt. Beljebb óvakodtam az ajtón, letettem a kabátomat, és Zsuzsa után érdeklődtem, aki, mint kiderült, annyira nem bírta a drámát, hogy kimenekült a kertbe cigizni. Visszavettem a kabátot, és kimentem hozzá, Elvirának meg intettem, hogy vigasztalja kicsit hatékonyabban a barátnőnket.
Zsuzsa kint állt a kis terméskő járdaszigeten, és dühöngött. Na mi van már megint? – kérdeztem, mire ő megrántotta a vállát. A fiú – sziszegte oda.
A fiú az a srác volt, akibe, vagy akiért, szóval aki miatt a válás elkezdődött.

Nem, ez nem igaz, Zsófi és a férje jóval korábban külön voltak már, legalábbis lélekben, mielőtt a fiú lett volna, de a harmadik jócskán felgyorsította az eseményeket. A gond ott kezdődött, amikor Zsófi elkezdte intézni a különköltözést, és megkérdezte a fiút, hogy akkor most mi lesz. A fiú ugyanis a szüleivel élt egy budai kertvárosban, a többgenerációs családi ház egyik emeletén, de akkor is a szüleivel. Az anyukája minden második nap felkocog hozzá a porszívóval, és leviszi a szennyest – ecsetelte a helyzet komolyságát Zsófi. Mármint mindenféle szennyest – tette hozzá. A koszos ruhákat, a bögréket és tányérokat is. (A fiú bővebb ismeretéhez hozzátartozik, hogy közelebb van a negyvenhez, mint mi, de mindenképpen túl van a harmincon, és egyébként egy menő reklámcég menő art directora.)
A fiú közölte Zsófival, hogy nagyon szereti, de semmi kedve elköltözni otthonról.

Elvégre ez egy külön lakás, nemde? Majd megkérik az anyukáját, hogy hagyjon nekik némi teret, és ellesznek ketten együtt. Zsófi tétovázott egy darabig, végül belement a dologba. Mi a lányokkal előre fogtuk a fejünket. Á, jó lesz az, győzködött minket Zsófi. Az a Zsófi, aki épp most fejjel lefelé bőg Zsuzsa kanapéján.
Történt valami extra, vagy csak a szokásos?– kérdezem Zsuzsát. Csak a szokásos – mondta. Zsófi és a fiú anyja összevesztek, Zsófi költözni akar, saját életet akar, azt akarja hallani, hogy majd összeházasodnak, gyerekük lesz, ésatöbbi, a fiúnak meg kábé azok a legtávlatibb tervei, hogy lecseréli a tévéjét még nagyobbra, most hogy ketten vannak PSP-zni, meg hogy Zsófi iratkozzon be az ő falmászó klubjába, hogy edzhessenek közösen.
A maga módján szereti Zsófit, védtem meg önkéntelenül is a fiút. Azt akarja, hogy legyen mellette, és közösen töltsék el az időt. A többi majd kialakul.

Ez nem tudom, hova tudna alakulni – zárta le a témát a maga nyerseségében Zsuzsa, majd visszament a lakásba a többiekhez. Én némi tétovázás után követtem.
Zsófi közben már kikerült a fejjel lefelé helyzetből, és teljesen normális vertikális pozícióban bőgött tovább, bele egy nagy üvegpohárba. Aztán hüppögve előadta, hogy miért sír: mert Bencével találkozott ma. A váláson túl ugyanis ott van az a még erősebb kötelék, a közös lakáshitel, amit sokkal bonyolultabbnak tűnik felszámolni, pedig egyébként Bencének lenne pénze átíratni… vagy csak ő akarja egyre kevésbé felszámolni az utolsó dolgot, ami összeköti Zsófival.

De hogy ma felmentem hozzá – hüppögte Zsófi – a közös lakásunkba, illetve a volt közös lakásunkba, és tudjátok milyen szép? Emlékeztek a Pulp Fiction moziplakátra az előszobában? Tök jó keretet választottam hozzá. Kérdeztem Bencét, hogy elvihetem-e… – folytatta, és megint bőgni kezdett. Zsuzsa már türelmetlenül mozdult, de Elvira leintette. Mit mondott Bence? – kérdezte Elvira együttérzőn. Nem engedte?
Dehogynem – sírta el magát újra Zsófi. De aztán eszembe jutott, hogy mégis hova vigyem? A fiú padlásszobájába? Ahol ahhoz sincs jogom, hogy kitakarítsak, mert mindent az anyukája csinál?
Nem mertem összenézni Zsuzsával. Gergő megállt az ajtóban, tétován bámulta Zsófit. Ő aztán végképp nem tudott erre mit mondani: a legjobb haverok a fiúval, és van rá egy százasom, hogy Gergő, akinek korán talpra kellett állnia, kicsit irigyli a fiú tökéletes és gondoskodó családját. Csakhogy a gondoskodásból is sok, egy idő után. Mégis mit csináljon Zsófi, aki őszintén, szívből szereti ezt a fiút, de legalább ennyire őszintén és szívből szeretne végre egy boldog, felnőtt életet is?

A legrosszabb az volt – szipogott tovább Zsófi –, hogy miközben ott szenvedtünk a papírokkal, Bence rám nézett, és azt mondta, menjek vissza hozzá. És csináljunk közösen gyereket. És – itt újabb szipogás következett – rátette a combomra a kezét, és végülis mégiscsak éveken keresztül házasok voltunk, de … – Zsófi megrázta a fejét – de nem éreztem semmit. Csak valami szánalomfélét. Úgyhogy felálltam, leakasztottam a plakátot a falról, és eljöttem. Nem tudtam hazamenni a fiúhoz.
Zsófi fejével az ajtó felé intett, én pedig megláttam: a bekeretezett posztert a fal felé támasztva. A nászútjukon vették Bencével. Gergő felállt, kiment a konyhába, hallottuk, hogy zörög a szekrényben. Bejött, a kezében egy szöggel és egy kalapáccsal. Keresett egy üres falfelületet Zsuzsa nappalijában, beverte a szöget, aztán ráakasztotta a képet. Mi meg ültünk, néztük, nem szóltunk közbe. Elvégre lesz olyan jó helye ott, mint ahol eddig volt…