Csapongó történetei, meg az akadozó, nyökögő beszéde egyre nagyobb ellenszenvet váltott ki belőle. Percről-percre szerencsétlenebbnek látta a figurát. Annyira azért illedelmes volt, hogy nem állt fel azonnal az asztaltól, de minden porcikájában érezte, hogy itt nem lesz happy end. Idegesítette, hogy a férfi kerüli a tekintetét.

Bosszankodott. Talán az elpocsékolt délután miatt, de az is lehet, hogy azért, mert nem tudott rájönni, mi zavarja ennyire a férfiben. Még haza sem ért, de máris írt a fickó. Hogy mennyire jól érezte magát, meg hasonló badarságokat. Hogyan érezhette jól magát? Mitől? Ugyan! Szórakozottan válaszolgatott neki, de a pasas nem értett az egyszavas válaszokból, egyre jobban lovallta bele magát a kitárulkozásba.

Aha! Hát mégiscsak tud rendesen beszélni?! Elhatározta, hogy a végére jár a dolognak.

Újra találkoztak. Aztán még néhányszor. Félreeső parkolókban, külvárosi vonatállomáson és hasonló helyeken. Sietve, munka után, félúton hazafelé, szombat délelőttökön, nagybevásárlás előtt vagy helyett. Valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy nem jutott többre idő. Sok volt a munka. Az együtt töltött idő viszont mindig izgalmasnak ígérkezett. Kiderült, hogy egész rendes hangja van a férfinak. Meg az is kiderült, hogy családja is.

A férfi egyszerűen csak elszólta magát egy üzenetváltásban. Hogy most nem mehet, mert itthon van az asszony… Gyorsan visszavonta ezt a mondatot, de már későn. A nő szívlövéssel ült a kanapén egy darabig. Úgy érezte magát, mint aki légüres térbe került. Akit kiraboltak, megcsúfoltak és aki ettől valahogy önmaga is mocskos lett. Elhatározta, hogy most igazán kérdőre vonja a férfit, hogy jól beolvas neki, még kiabálni is fog! De aztán úgy alakult, hogy csak álltak egymás mellett a motorháztetőnek támaszkodva, és nagyokat hallgattak.

Még egyszer találkoztak. Az egész úgy kezdődött, mintha mi sem történt volna, tele érzelemmel és vággyal. De aztán kurtán-furcsán vége is szakadt. A férfi a meghitt pillanatból kiszakítva magát, ideges mozdulatokkal zsebkendő után kutatott a zsebeiben, miközben arról motyogott, hogy nem érti, miért eredt el már megint az orra vére. Beszállt az autóba és többé nem jelentkezett.

A nő először haragudott, aztán fölengedett, majd megbeszélte saját magával, hogy már az elején is rossz előérzete volt és valahol a zsigereiben érezte, hogy a férfi nem lehet az igazi.

Aztán hirtelen, valami megmagyarázhatatlan ötlettől vezérelve írt neki. De nem állt meg a sziánál, meg a hogy vagynál. Sőt, nem is köszönt, csak írt és írt. Kiírta magából mindazt, amit gondolt, amit érzett. A kérdéseit, a fájdalmait, a hiányt, mindent, ami csak jött. Megkönnyebbült. A férfi csak olvasta, de nem válaszolt semmit. Igaz, nem is posztolt azóta. Mondjuk előtte sem élt túl nagy közösségi életet a neten, de onnantól fogva megfagyott a profilja.

Újabb néhány hét kellett, hogy elteljen, mire jött egy üzenet tőle. A feleség mély fájdalommal tudatta minden rokonnal, baráttal és ismerőssel, hogy a férj méltósággal viselt… Úristen! Meghalt?! Miért? Miben? És… a telefonja végig az asszonynál volt. Tehát akkor ő olvasta a kirohanását? Az összes üzenetüket?! Így cikáztak benne a gondolatok. Fel-felkapta őket, de nem volt mersze végigfuttatni egyiket sem. Hosszú órák teltek el, mire végre megnyugodott. A temetés négy nappal későbbre volt kiírva. Nem eresztette a gondolat, hogy el kellene mennie.

Galériánkban 5 jótanácsot olvashatsz, hogy ne mindig a rossz partnert találd meg magadnak!