Kata vagyok, 41 éves – kezdhetném a bejelentést egy anonim meddők összejövetelén, ha lenne ilyen (biztos van – minden van már). Kata vagyok, és azt hiszem, túlmentem az összes létező határomon.

Apránként kapargatom magam össze a szőnyegről, mint a kiömlött őrölt kávét. Hol rontottam el? Vajon én tehetek róla? Vagy András? Mindketten? Egyikünk sem? A legszörnyűbb az egészben, hogy nincs válasz, és soha nem is lesz.

Próbáljuk

A mi történetünk átlagos szépséggel indult. Nagyon szerelmesek voltunk egymásba, és ezt az érzést talán az is erősítette, hogy viszonylag kései találkozás volt: András 37 éves múlt, én a 36-ot töltöttem. Ő túl volt egy viharos váláson, én egy ellaposodott kapcsolattal való szakítást dolgoztam fel éppen. Az egymásra találás és a mézeshónapok után szinte azonnal tervezni kezdtük a gyereket: egy-két évig csak szóban, majd 38 évesen végleg elhagytam a fogamzásgátlót, és rendíthetetlen optimizmussal próbálkozni kezdtünk. Ma már nem is értem, közel a negyvenhez honnan merítettük ezt az eltökélt hitet. Túl naivak voltunk, azt hiszem.

Amikor nem estem teherbe, a 39-hez közeledve azért csak elmentem egy nőgyógyászhoz, aki mindent rendben talált mind a kettőnknél. Egy elejtett megjegyzést tett ugyan a koromra, de nemigen törődtem vele. Néhány újabb sikertelen hónap után kezdtem csak elbizonytalanodni, úgyhogy Andrással megbeszéltük: jöhet az inszemináció. Elég vékonypénzű emberek vagyunk, de úgy döntöttük, egyet-kettőt bevállalunk.

Nehéz

Csak azzal nem számoltunk, mennyire behúz minket ez a projekt testileg-lelkileg-anyagilag. Nem sikerült az első, sem a második.

Lemondtunk a vasárnapi török büféről, a csokiról, csökkentettük a kávéadagot. A szex leginkább a középidőre korlátozódott, akkor is csak András ejakulált egy gyógyszertári edénykébe – én maximum rásegítettem. A kedélyünk elfelhősödött – már nem bíztam hurráoptimistán a végső sikerben. Néhány korombeli barátnőm teherbe esett, ez azonban nem fokozta a derűlátásomat, inkább iriggyé tett. És keserűvé.

András is megunta a dolgot. Sokat veszekedtünk, látszólag csip-csup ügyeken. És közben sorjáztak az inszeminációk. Négy, öt, hat. Ugrott a nyaralás, a teljes kiőrlésű kenyér, a hó eleji termálfürdő. Éjszakánként nem tudtam aludni. Fájni kezdett a fejem. Közeledett a negyvenedik szülinapom. Rémálmaim voltak a gondolatától is. Az orvos tovább biztatott. Naná, a pénzem az ő zsebébe vándorolt az utolsó centig.

Vége

Lemondtunk a háromrétegű vécépapírról, a vágott virágról, a chorizóról. És a tizedik alkalom után eltört bennem valami. Amikor egyik reggel megjött a menstruációm, végigheveredtem a vécékövön és órákon át nem mozdultam. András lejött, de nem prédikált, csak mellém feküdt, és hátulról átölelt.

Aztán hozott nekem vizet. Végül feltápászkodtam, pedig az elején úgy éreztem, soha többé nem fogok talpra állni.

Akkor megbeszéltük, hogy még két inszeminációt megpróbálunk. A tizenkettő volt András szerencseszáma, a tizenhárom meg amúgy is rosszat jelent. Fogtuk egymás kezét, sírtunk, és már nem reménykedtünk semmiben.

Felesleges is lett volna. A vérzésem rendben megjött, mintha mi se történne a szervezetemben. Fel se fogta, mit szerettünk volna benne létrehozni. Az orvos tanácstalanul rángatta a vállát. Csak a kor lehet az oka. Nem tudom, miért nem sikerült, mondta, miután kifizettem neki az utolsó vaskos díjat.

Elzártam hát a pénzcsapot. A könnyeimet viszont nem tudtam. Napokon át zokogtam az ágyban fekve. András vigasztalt. Ő is sírt. Mindketten elgyászoltuk a lehetőséget, ami már soha nem válik valóra.

Azóta van chorizo a hűtőben, vágott virág az asztalomon. Néha nyaralni megyünk. És pszichológushoz járok. Próbálom feldolgozni, hogy mindörökre gyerektelen házaspár maradunk. Ez az ára a kései találkozásnak. Talán a házasságunk túléli, ha már a lelkem egy darabja elfolyt ott az orvosi rendelőben, tizenkét gyötrelmes alkalommal.