Szex egy negyvenessel, aki az anyjával él
Nem tudom, mi a baj velem, de világéletemben vonzottam a mama kedvence-típust. Huszonévesen kifogtam például egy szaxofonost – nem viccelek -, akinek nyilván a Van, aki forrón szereti volt a kedvenc filmje, harmincegy éves múlt, és esze ágában nem állt elköltözni anyucitól. Többgenerációs ház ez, mondogatta önelégülten, miközben végigmutogatta nekem a rákoskeresztúri két szintet, ahol persze a konyha és az előszoba teljesen közös volt. A kedves mama igen nyájasan fogadott, de amikor fél év randizás után a pasitól azzal a dumával kaptam ajándék csipkebugyit, hogy az anyukája választotta ki számomra, rémülten menekültem.
Egy ideig rendben ment minden, lett egy élettársam, akinek egészen normális viszonya volt az anyjával, csak aztán kiderült, hogy meleg. Puff neki. A nem akármilyen sokk után két évet töltöttem egyedül, és akkor, a harmincas éveim közepén megismertem Tomit.
Nos, ő első látásra épelméjűnek tűnt. A negyvenegyedik évét töltötte be, de letagadhatott volna hatot is. Kedves göndör szőke sérója volt, szelíd kutyaszeme, és majdnem elérte a két métert. Kollégák voltunk egy általános iskolában, én éneket tanítottam, ő pedig matekos volt. Bármily meglepő, szakja ellenére rajongtak érte a gyerekek, a kollégák, nem is értettem, miért nincs felesége, családja, sőt, ahogy a biosz szakos Kati megsúgta, még csaja se.
Aztán hamarosan megtudtam.
Tomi vonzódott hozzám, ez gyorsan egyértelmű lett, és hatalmas örömömre elhívott moziba az egyik hétvégén. Megnéztük a Mindig, mindenhol, mindenkort, a film közepe táján megfogta a kezem, a háromnegyedénél félénken a combomat is végigsimította. Beleborzongtam az érintésébe. Azt a mindenit, én dugni akarok ezzel a pasival, villant át az agyamon. Szerintem akkor még ő se gondolta másként. A vetítés után csókolóztunk egy parkban. Fel tudunk menni hozzád, kérdezte lázasan lihegve. Szomorúan ráztam a fejem. Az unokatesóm épp feljött vidékről, néhány hétig nálam pecózott harmincöt négyzetméteren. Nem mehetünk hozzád, kérdeztem. Tomi gondolkodóba esett, nekem pedig átvillant az agyamon, hogy talán mégis nős, csak ügyesen titkolja a tanáriban.
Végül is, mondta vonakodva, megpróbálhatjuk.
Nekem ez a megpróbálhatjuk is elég idétlenül hangzott, de azon végképp elképedtem, amikor megérkeztünk a lakásba. Nem sokkal volt nagyobb az enyémnél. Az előszobában régi varrógép állt csipketerítővel letakarva. Az ablakokon fehér függönyök lógtak. A konyhában a falon nyolcvanas évekből való régi falvédő függött. Miféle ízlése van ennek a pasinak? Vagy tényleg nős, és elvett egy nála kétszer idősebb asszonyt?
Anya nemsokára hazaér a könyvklubból, mondta lassan, és akkor megértettem.
Aznap éjjel nem szeretkeztünk, csak ültünk a hat négyzetméteres szobájában. Panaszkodott, hogy nincs pénze albérletre, lakásra pedig nem futotta a családnak. De hát nem tudtál volna elköltözni egy barátoddal, kérdeztem. Barátnő iránt nem mertem érdeklődni. Megvonta a vállát. Jó nekem itt. Tulajdonképpen. Anya rendes, néha veszekszünk ugyan, de alapvetően jól kijövünk egymással. És legalább hónap végére is marad pénzem.
A „néha veszekszünk” eufemizmusát nemsokára kénytelen voltam magam is átélni, mert minden rossz tapasztalatom ellenére képtelen voltam azonnal nemet mondani Tominak. Az nem kifejezés, milyen szinten tudtak üvölteni, káromkodni, balhézni egymással, az se zavarta őket, hogy ott vagyok. A mama, Éva néni uralkodó természet volt, azonnal láttam, hogy a válása után esze ágában sincs a fiát elengedni maga mellől. Tomi pedig, ha fel is ismerte a helyzetet, alapvetően ebben a világban és hierarchiában érezte magát komfortosan.
Egyetlenegyszer tudtunk dugni. Elutazott az unokatesóm, úgyhogy végre valahára felszabadult a lakásom. De mintha egy kamasszal lettem volna együtt. Tomi félszeg volt és bizonytalan, ráadásul túl hamar elment, amikor én még kábé sehol nem tartottam. Nem tettem neki szemrehányást, inkább sajnáltam szegényt. Kicsit mentegetőzött, hogy már négy éve nem csinálta, de csak olyan tessék-lássék módon. Mintha neki se lett volna kedve ehhez az egész színjátékhoz.
Nyolc randi és az egyetlen félsikerű dugás után szépen, dráma nélkül lezártuk a viszonyt. Tomi nem szomorkodott utánam, belevetette magát a tanításba. A gyerekek közt elemében érezte magát, valószínűleg csak munkaidőben élt igazán. Nekem viszont még sokszor eszembe jutott a kis lakás, ahogy ott ülnek kettecskén a csipkefüggönyök között, a mama kötöget, Tomi a szobácskájában készül az óráira, időnként ordítoznak egymással, s élnek szépen, lassan, amíg meg nem halnak.