Tényleg itt tartunk? Tényleg ez lenne az egyetlen út? Mintha nem is létezne más lehetőség: nincs mozgás, nincs étrend, nincs pszichológiai vagy életmódbeli megközelítés? Tényleg elég egyetlen kijelentés, hogy az emberek azt érezzék, nincs más választásuk, csak a műtét? Pedig tudjuk, hogy vannak esetek, amikor a gyomorszűkítő beavatkozás életmentő lehet – de nem ez az általános. A probléma az, hogy a műtét nem oldja meg a túlsúly mögött meghúzódó valódi okokat. Az evés gyakran nem testi éhségből fakad. Hanem abból, hogy valaki szomorú, magányos, túlterhelt, frusztrált – és a túlevés egy megküzdési mechanizmus lesz. A boldogtalanságot viszont nem lehet kiműteni. Egy sebész nem tudja kioperálni az önbizalomhiányt vagy a gyermekkori traumát.

A társadalmunk ráadásul folyamatosan azt sugallja, hogy a boldogság a testsúlytól függ. Ha valaki hirtelen lefogy, záporoznak a dicséretek, mintha csak ez jelentene értéket. Pedig ezek külső megerősítések – belső sikerélményt nem adnak. A valódi változás ott kezdődik, amikor valaki saját erőből, belső elhatározással indul el az útján, és lépésről lépésre felépíti önmagát.

Sportolóként és egy anorexiából gyógyuló emberként pontosan tudom, milyen súlya van egy-egy ilyen mondatnak. Nekem nem fogynom kellett, hanem híznom – de engem is kísértettek a „gyorsabb megoldások”. Lehetett volna bármilyen mesterséges segítség: gyógyszer, étvágyfokozó, hormon, kényszer – de tudtam, hogy nem ez az út. Az én problémám nem a kalóriák szintjén létezett. A gyógyulásom a gondolkodásom megváltoztatásával kezdődött.

Nekem ennyi elég

Volt egy mondat, ami végig kísérte a betegségemet: „Nekem ennyi elég.” Ez először csak az ételben jelent meg. Éppen, hogy elkezdték merni az ételt a tányéromra, én már a második kanálnál azt mondtam: „Jaj, ez már sok lesz, nagyon rendes vagy, de nekem ennyi elég.” Aztán ez átszivárgott az életem minden más területére is. Ha két törölközőm volt, az egyiket odaadtam – nekem egy is elég. Ha volt egy lehetőségem, azt mondtam, nem baj, nem kell több. Egy diploma? Az bőven elég. Egy szoba? Hát én ott is elleszek.

Ez a minta, ez az önkorlátozás határozta meg az életemet. Amikor viszont tudatosan megfigyeltem ezt a gondolatot – hónapokon keresztül –, csak akkor kezdtem látni, mennyire mélyen beépült. Amikor sikerült átkereteznem, átírnom magamban ezt a mondatot, akkor kezdődött el a valódi változás. Ma már nem az vezérel, hogy mi az „elég”, hanem az, hogy mi az, ami táplál, erősít, növel – testileg-lelkileg. És ez a fordulat nem a tányéron történt meg, hanem a fejemben.

Ezért fontos, hogy akinek jelentős túlsúlya van – mondjuk tíz kilónál több –, az ne csak edzéstervet vagy diétát keressen. Hanem önismereti munkát is. Forduljon pszichológushoz, mentálhigiénés szakemberhez, mert az evés nagyon gyakran a nem-evés pótléka: nem eszünk figyelmet, törődést, szeretetet, biztonságot. És ezeket nem lehet csupán étrenddel pótolni. Nem létezik, hogy valaki véletlenül megeszik két tepsi süteményt, három rántott húst és egy doboz jégkrémet. Az már nem éhség. A gyomor körülbelül húsz perc alatt küldi fel az információt az agynak, hogy jóllakott – ha ezen túl is eszünk, ott más történik.

A testsúlyproblémák mögött gyakran életvezetési, önértékelési és érzelmi elakadások állnak. Ezt nem lehet kikerülni, nem lehet átszabni vagy lefogyasztani. Ám szembenézni vele – és lépésről lépésre változtatni, azt bizony lehet. Ez a nehezebb út, de valójában ez az, ami működik tartósan, hosszú távon. Én ebben hiszek, én ezzel értem el a sikeremet és erre bátorítok másokat is!