Szégyelltem a családnevemet, ezért megváltoztattam – a névváltoztatás pszichológiája

Borítókép: Szégyelltem a családnevemet, ezért megváltoztattam – a névváltoztatás pszichológiája Forrás: pixabay.com
35 évesen döntöttem úgy, hogy megváltoztatom a születési családnevemet. Alig másfél hónappal később, az apámtól örökölt családnevem eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Az öröm mellett pedig megjelent egy különös érzés is, a gyász.

Nem a harag, nem is a gyűlölet vezérelt akkor, amikor meghoztam ezt a döntést. Nem hirtelen felindulásból döntöttem így, mert emlékeim szerint már főiskolás koromban is mondogattam, hogy szeretném felvenni az édesanyám családnevét. Aztán mindig találtam valami kifogást. Először azt, hogy a szakmában így ismerik a nevemet, ezért egy ilyen lepés bizonyára hátrányosan érintene. Aztán azért nem adtam be a névváltoztatási kérelmet, mert túl sok macerával járt volna a lakáshitel szerződésének az átírása. De a szívem mélyen tudtam, hogy nem ezek voltak a valódi indokok.

Sokáig ugyanis féltem. A bennem élő, olykor még visszaköszönő kislány rettegett attól, hogy az apját elönti a düh, és olyan megtorlásra számíthat, amilyeneket egészen tizennyolc éves koráig kellett elviselnie. Egy ponton túl aztán rájöttem, hogy a rettegés, és a félelem nem irányíthatja az életemet. Nem bírtam tovább cipelni az apám családnevét, azt a terhet, amit jelentett számomra. Ő nem egy következetes ember, inkább kiszámíthatatlan, agresszív és terrorizáló. Nem volt soha hiteles példa a szememben, és felnőttként rettentően szégyelltem, hogy ilyen ember az apám, azt, hogy az ő nevét viselem. Olyan érzés volt, mintha egy folyamatos skarlát betűt viselnék a bőrömön, amit a ruha ugyan eltakar, de én pontosan emlékszem az összes fájdalomra, félelemre, amit az apám az elmúlt évtizedek alatt okozott.

Nem volt soha hiteles példa a szememben, és felnőttként rettentően szégyelltem, hogy ilyen ember az apám, azt, hogy az ő nevét viselem.

Szóval tavaly decemberben azt éreztem, hogy megfulladok, ha ki kell mondanom a keresztnevem előtt azt a családnevet, ami még összeköt vele. Undorodtam ettől. Azt éreztem, hogy az ő negatív tulajdonságai, azzal a névvel rám is rám ragadt. Már rég nem tartjuk a kapcsolatot, bár olykor előkerül, hogy megfenyegessen, vagy zaklasson, de alapvetően eltűnt az életemből. Tiszta lappal akartam indulni, és eldöntöttem, hogy a bennem élő gyermek összeszedi minden bátorságát és karácsonyra megajándékozza magát: névváltoztatást kér. Néhány nap volt még karácsonyig, amikor elindítottam a folyamatot. Az anyakönyvi hivatalban nem tettek fel túlságosan indiszkrét kérdéseket, bár indoklást kérnek ilyen esetekben, de elég annyit megjelölni, hogy „családi okok miatt” kéri az ember a változtatást. És végül a kérvénybe, új névként bevéstem az egyetlen hiteles apának a családnevét, akit valaha ismertem, az anyai nagypapámét. Egyszerre volt furcsa és felszabadító érzés, és alig vártam a 45. napot, hogy megkapjam a jóváhagyást és csináltathassam az új igazolványokat.

Amikor január végén kivettem a hivatalos iratot a postaládámból, sokáig csak bámultam a papírt. Ott volt először leírva az új nevem, és „elhalványulva” a régi. A következő hetekben már rohangálni kellett az okmányirodába, elkészíteni az összes új igazolványomat és itt ért az első sokk. Nem elég ugyanis felvenni egy új nevet, el kell búcsúzni a régitől. Rájöttem, hogy már soha többet, sehol, semmilyen rendszerben nem fog megjelenni a régi családnevem (ilyen esetekben ugyanis a leánykori név is az új lesz). Soha többet nem kell leírnom, nem kell kimondanom, vagyis el kell őt engednem. Meg kell őt gyászolnom. Ki kell mondanom hangosan, hogy a személyiségem nem forrt össze a nevemmel, és nem lehetnek önmagám felé negatív érzéseim.

Rájöttem, hogy már soha többet, sehol, semmilyen rendszerben nem fog megjelenni a régi családnevem (ilyen esetekben ugyanis a leánykori név is az új lesz). Soha többet nem kell leírnom, nem kell kimondanom, vagyis el kell őt engednem.

Furcsa volt az is, hogy mennyit kellett magyarázkodnom és válaszolnom. Ezt próbáltam az ismerősöknél úgy megoldani, hogy kiírtam egy viszonylagos magyarázatot a Facebookra, ám ismeretlenek, vagy távoli ismerősök nem értették a helyzetet. Gyakran pedig én mutatkoztam be a régi nevemen, és aztán kellett korrigálnom. A legidegesítőbb reakció, amit napjából tucatszor megkaptam ez volt: Nahát! Férjhez mentél? Gratulálok! - Ilyenkor, gyanítom, villámokat szórt a szemem, mert azt vallom, hogy nem kell ám felvenni a férj nevét ahhoz, hogy tudjuk: összetartozunk.

Az apám még nem tudja, hogy már új családnévvel élek. Hogy félek-e a haragjától, vagy a reakciójától? Azt hiszem a bennem élő kislány még fél, de a 35 éves nő, azt érzi, hogy megszabadult egy régóta cipelt, hatalmas tehertől.

Mit mond a szakember? Bálint Eszter pszichológust kérdeztük

Számos ok húzódhat a név megváltoztatásának hátterében, legyen akár szó a vezeték- vagy keresztnévről. A régi név levétele egyúttal a régi élet lezárása is. El lehet hagyni a régi bántalmazó környezetet, meg lehet szakítani a kapcsolatot, de ha a nevünk mindennap velünk van, nem tudjuk figyelmen kívül hagyni. Első pillantásra csak formális dolognak tűnhet a névváltoztatás, de a személynek hatalmas lökést adhat a feldolgozási folyamatban. Állami gondozásból örökbefogadott gyerekeknél is jellemző, hogy az új családnév mellé új keresztnevet is választanak maguknak. Névváltoztatásnál (legyen szó családi vagy keresztnévről) megjelenik az új név, új élet szimbolikája. Biztos sokan eljátszottak már a gondolattal, hogy milyen lenne kilépni. Van, aki, ha a névváltoztatásra gondol, azt érzi, hogy egy ilyen döntéssel feladná az addigi identitását, míg mások számára ez egy új lehetőséget jelent, alkalmat arra, hogy levethessék magukról azt a nevet, amelyet nem saját döntésükből viselnek, és hogy újra meghatározhassák magukat.

Biztos ismerős a „nomen est omen” kifejezés is: nevében a sorsa. Ahogy mondani szokták a családunkat nem választjuk, így a nevünket se. Ha megváltoztatjuk a nevünket, megváltoztathatjuk a sorsunkat is? Az őslakos amerikai kultúrában a név nem egy statikus dolog, a személy élete során többször változik: a gyerekek külső-belső tulajdonságaik alapján kapnak nevet, aztán annak megfelelően, hogy mit élnek át érnek el az életükben, változhat a nevük, akár többször is. Ilyen az ember személyiségének a fejlődése is, aszerint alakul, változik, hogy milyen tapasztalatokkal, élményekkel találkozunk az életünk során. Miért is ne változhatna dinamikusan velünk együtt a nevünk is?

Az új név kiválasztása is szimbolikával bír. Jelentése van a választásnak: például egy olyan családtag vezetéknevének a felvétele, akivel azonosulni tudunk, vagy akihez olyan kötelék fűz, amellyel szívesen felülírnánk a régit, még ha csak „névlegesen” is. Az új név kiválasztása lehet előkészítése az egész folyamatnak, egyidejűleg megélhetjük a kontrollt, hogy dönthetünk a saját életünk felett.

Fontos, hogy a névváltoztatás egy jól átgondolt döntés legyen, akár egy terápiás folyamat részeként történik, akár azon kívül. Ne higgyük azt, hogy az átélt traumatikus élményeket egy hivatalos papír beadásával feldolgozhatjuk. Azzal, hogy megváltoztatjuk a nevünket nem feltétlenül tudjuk a múltat is magunk mögött hagyni, érdemes szakember segítségét kérni a nehéz élmények feldolgozásához.