A CEU, vagyis a Közép-Európai Egyetem Határtalan Tudás című sorozata évekkel ezelőtt azzal a küldetéssel indult, hogy hidat építsen a tudomány és a hétköznapi emberek közé. Az előadásokon és a kerekasztal-beszélgetéseken mindig olyan témákat dolgoznak fel a meghívott szakemberek, amelyek a jövő társadalmait alakítják, ám jelenünkben is nagyon aktuálisak. Volt már szó többek között a népességcsökkenésről és a családpolitikai intézkedések hatásáról, és az okoseszközök emberi intelligenciára gyakorolt hatásáról is. Most ismét a digitális világra került a fókusz, ezúttal a gyerekek és a függőség szemszögéből. Hogy mennyire fontos témáról van szó, jól megmutatkozott abban is, hogy telt ház volt az eseményen, és YouTube-on is több ezren nézték vissza.

A képernyőidő és a digitális eszközök használatának szabályozása a mai szülők egyik legnagyobb kihívása. Látjuk, milyen hatásai lehetnek a gyerekekre, ha sem mennyiségi, sem minőségi korlátokat nem állítanak fel nekik ezen a téren. De nem értjük, hogy pontosan milyen folyamatok játszódnak le bennük. Az is bizonytalanságot szül, hogy a digitális kütyük tagadhatatlanul magukkal hoztak egy sor pozitív fejlődést (gondoljunk például arra, hogy családtagjainkkal például a világ másik végéről is könnyedén tudjuk tartani a kapcsolatot), mindeközben viszont mint valami 21. századi bárd ott lebeg a fejünk felett mindaz a negatív következmény, amit az okoseszközökhöz és az online térhez társítunk: a függőség, az elbutulás, az elhízás plusz társbetegségei, az elmagányosodás és a depresszió. Az is probléma, hogy mi, szülők még egy generáció tagjai vagyunk, akik nagyrészt offline töltötték a gyerekkorukat, a gyerekeinknek viszont teljesen természetes az online jelenlét és elérés, hiszen ebben nőnek fel.

A digitális eszközök csak a hab a tortán

A „Mi a digitális függőségek háttere és van-e ellenszer?“ című esemény első előadója, Gyarmathy Éva pszichológus, klinikai szakpszichológus, a tehetségkutatás és a különleges fejlődésmenetek egyik legismertebb hazai szakértője is rámutatott arra, hogy a korábbiaknál sokkal gyorsabb léptékű kulturális evolúció zajlik. Az írásbeliség, majd a könyvek és a nyomtatás megjelenése is korszakváltást jelentett, ahogy a híradástechnika fejlődése is a mi nagyszüleink, szüleink idejében, de az internet és a digitalizáció, jelenünkben pedig a mesterséges intelligencia nagyon felpörgette ezt az evolúciót. A most felnövő gyerekek számára a digitális világ a norma, és üdítő volt hallani a szakembertől, hogy nem démonizálja az okos és online eszközöket.

A figyelemzavart, a koncentrációs képesség minőségi és időtartambeli csökkenését például hajlamosak vagyunk szintén a digitális függőség számlájára írni. De Gyarmathy Éva hangsúlyozta, hogy ezen a téren a digitális eszközök csak a hab a tortán. Mint mondta, a kütyüzéstől függetlenül 15 ezerszer több információt kell feldolgozni a mai gyerekeknek, mint nagyapáinknak. Ez az óriási különbség pedig azt eredményezi, hogy az agyunk másképpen gazdálkodik a figyelemmel, ezért gyorsabban, de felületesebben dolgozza fel ezt a rengeteg ingert és információt. És itt nemcsak arról van szó, hogy a TikTok, az Insta vagy a YouTube scrollozása közben ömlik rájuk a tartalom, a szakember egyik kedvenc offline példáját hozta: régebben kétféle kenyér volt (fehér és barna), ma már legalább 28 féle sorakozik a boltok és a pékségek polcain. De ugyanígy ezerféle labda, Barbie, társasjáték érhető el, ami nemcsak rengeteg ingert, hanem döntési helyzetek sokaságát is magával hozza. Nem véletlenül vágyunk annyira manapság a lelassulásra, mert ez hiányzik leginkább mai világunkból (egyébként éppen a slow-living az Éva téli lapszámának fő témája is). Bár az információáramlás felgyorsulása újrahuzalozza az idegrendszerünket, nem szabad rá átokként tekinteni, hanem meg kell tanulnunk digitális bennszülötteket nevelni.

Sokat gépezik a gyerek, de mikortól számít függőségnek?

Az én gyerekkoromban még azzal riogattak, hogy ne tespedjünk sokat a kanapén, a tévét bámulva, mert teljesen függők leszünk. Nem lettem az, ahogy nagyrészt azok sem, akik nálam jóval többet tévéztek. De a mobileszközök korában, amikor mindig ott lapul nálunk a képernyő és az internet, már jóval könnyebb „ráfüggni“ a digitális tartalomra. De vajon mikortól beszélünk hivatalosan függőségről? Ha a gyerekek az autóba ülve rögtön követelik a tabletet vagy a telefont, az már az? Ha a kamaszok minden este a telefonjukat nyomkodják az ágyban? Ha az iskolából kilépve azonnal belépnek az online térbe? Ha az ovisok nem figyelnek ránk mesenézés közben, akkor sem, mikor harmadszor szólítjuk őket? A CEU programjának második előadója Kapitány-Fövény Máté volt, a Semmelweis Egyetem adjunktusa, az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet (OMIII) Drogambulanciája klinikai szakpszichológusa, így tudományos oldalról közelítette meg a függőséget.

Sokan sokféleképpen próbálták meg összegyűjteni a függőség általános kritériumait. Kapitány-Fövény Máté szerint Mark D. Griffiths leírása a legpontosabb, amelyben hat addikciós komponenst különítettek el. Ezek szerint minden fajta függőségben megjelennek a következők:

A tevékenység kimagasló dominanciája (salience): A függőséget okozó viselkedés vagy szerhasználat annyira központi lesz, hogy meghatározza a gondolatokat, érzelmeket és a napi tevékenységeket. Az illető egyre többet foglalkozik vele, akár akkor is, amikor épp nem csinálja.

Hangulatmódosítás (mood modification): Az adott tevékenység vagy szer kellemes érzést, megnyugvást, izgalmat, vagy menekülést nyújt. Lényegében „gyógyszerként” funkcionál érzelmi problémákra. Éppen ezért aggályos mesét kapcsolni, tabletet a gyerekek kezébe nyomni, ha sírnak, hisztiznek.

Tolerancia (tolerance): Idővel egyre többre van szükség ugyanahhoz a hatáshoz. Ez lehet nagyobb mennyiségű szer vagy hosszabb ideig, gyakrabban végzett tevékenység is, illetve erősebb, az ingerküszöböt jobban átlépő tartalom vagy szer fogyasztása.

Megvonás (withdrawal): Amikor a személy nem jut hozzá a függősége tárgyához, kellemetlen testi vagy lelki tünetek jelentkeznek: idegesség, ingerlékenység, nyugtalanság, akár fizikai panaszok is.

Interperszonális konfliktusok (conflict): A függőség súrlódásokat okoz az illető kapcsolataiban: a családban, a munkahelyén vagy az iskolában, de belső konfliktusokhoz is vezethet (bűntudat, szégyen).

Visszaesés (relapse): A személy akkor is visszatér a káros viselkedéshez, ha már próbált felhagyni vele, akár hosszabb tiszta időszak után is.

A digitális eszközök és a közösségi média különösen veszélyesnek mondhatóak az addikció szempontjából, mert számos olyan tulajdonságuk van, amely ez irányba terel. Az este folyamán sokszor volt Aha-élményem az előadásokat, beszélgetéseket hallgatva. Például mikor arról volt szó, hogy a szociális média platformok manapság kifejezetten úgy vannak hangolva, hogy minél több időt töltsünk ott. Emlékszem még arra, mikor a Facebook hírfolyam véget tudott érni, mert végiggörgetted az általad követett emberek és oldalak friss posztjait. Manapság viszont az algoritmus folyamatosan frissíti az oldalt, ráadásul számunkra relevánsnak ítélt posztokat dobál fel, a végtelenségig lehet scrollozni. Ezáltal fenntartja az érdeklődést, ráadásul a befejezetlenség érzése miatt agyunk mindig többre és többre vágyik. Nem véletlenül érzem úgy sokszor esténként, hogy nem tudom letenni a telefonom, sokáig pörgetem az Instát akkor is, ha tudom, hogy hasznosabban is tölthetném az időmet.

Hol kell határt hozni, és ez kinek a feladata?

A digitális függőség — különösen a túlzásba vitt közösségi média használat — annyira sürgető problémává vált, hogy több országban szigorúbb korlátozásokat terveznek bevezetni. Görögországban például október vége óta a 16 éven aluliaknak betiltották a közösségi média platformok használatát. Több más európai uniós országban is napirenden van ez a kérdés, amit örvendetesnek találok, de nem szabad elfelejteni, hogy szülőként továbbra is hatalmas a felelősségünk ezen a téren. A CEU esten is elhangzott, hogy minden negyedik felnőtt okostelefon-függő, márpedig az addikciót részben a genetika, részben szocializációra erősíti, tehát mindez a gyerekeinkre is hatással van. „Aki a legtöbb aktív időt tölti a gyerekkel, az szocializálja. Ha az a gép, akkor az szocializálja, ha a szülő, akkor ő, ha az iskola, akkor az iskola“ — mondta Gyarmathy Éva az este egyik legerősebb mondatát, ami sokáig a fülemben csengett.

A szakértők tanácsa szerint nagyon fontos, hogy 8 éves korig ne adjunk a gyerekeknek önálló használatra okoseszközt, mobilt. Felhívták a figyelmet rá, hogy az sem véletlen, hogy sokszor már az egész kicsi gyerekek is inkább a tabletet és a telefont kérik, „nem elég“ nekik, ha tévét kapcsolunk. Az okoseszközök nyomkodása ugyanis folyamatos reszponzivitást nyújt számukra, a visszacsatolás és az irányítás élménye pedig szintén a függőség felé tereli őket. A digitális világ ezenkívül nagyon könnyen ki tud elégíteni három fontos mentális szükségletet: autonómia, kompetencia, kapcsolódás. Ezért ahhoz, hogy leszoktassuk őket a kütyükről, olyan tevékenységeket kell helyette találnunk, amelyekkel szintén megélhetik ezeket. A sportban például tudnak szabadon dönteni, sikerélményük lehet és kötődhetnek is, ezért mindenképp jó alternatíva. De ugyanígy segíthet bármilyen offline, közös tevékenység, ahol picit a gyerekre bízzuk az irányítást: például ő találja ki a szerepjáték szabályait, ő mondja meg, mit főzzünk együtt ebédre. És akkor már jó eséllyel nem fog a képernyő után sóvárogni, amíg a tányérjára kerül az étel. A tiltás viszont önmagában nem ér sokat, ha nem kínálunk helyette mást.

Az est fő üzenete számomra az volt, hogy nem reménytelen a helyzetünk, a digitális bennszülöttek sem akarnak feltétlen digitális függők lenni, szülőként pedig — ahogy az élet sok más területén — nemcsak kereteket, hanem mintát is kell mutatnunk.

Sok mindenben mások a mai gyerekek, de vannak olyan tevékenységek, amelyeket ők is ugyanúgy élveznek, mint az előző generációk: