„Mostantól pedig olyan nő leszek, akinek abortusza volt”
Egyetlen konkrét esetben történt csak meg, hogy nem volt nálunk óvszer és egyszerűen nem bírtunk magunkkal. A barátom persze megígérte, hogy odafigyel, de nem sikerült időben kihúznia. Amikor nem jött meg a menzeszem, először arra gondoltam, biztosan a sok idegeskedés okozza, hiszen már csak két hónap volt hátra az érettségiig. Egyfolytában azon izgultam, mikor jön már meg, húszpercenként mentem ki a vécébe ellenőrizni, és azt, hogy terhes lehetek, el sem tudtam képzelni.
Három hét késés után azonban már tudni akartam a bizonyosságot, bementem a gyógyszertárba és vettem egy terhességi tesztet. Mikor a barátom mamája elment otthonról, megcsináltuk a tesztet a mosdóban. Izzadó kézzel kapaszkodtunk egymásba és szuggeráltuk a kis fehér ablakot, hogy maradjon fehér, de megjelent a jellegzetes piros csík. Sokkot kaptam, nem tudtam beszélni és úgy éreztem, lélegezni sem vagyok képes többé és ahogy a barátomat elnéztem, ő sem volt jobb állapotban. Két rettegő gyerek ült a kád szélén.
„Bárhogy is dönts, én melletted leszek”- biztosított, de közben láttam rajta, hogy pánikba esett és elsötétült előtte a fényes jövő.
„Nem hiszem, hogy megtarthatom.”- hallottam a saját hangom, közben pedig csak arra tudtam gondolni, hogy ilyen nem történik a hozzám hasonló lányokkal, csak olyanokkal, akik felelőtlenek és megbízhatatlanok. De én jó kislány vagyok, én nem okozhatok csalódást senkinek! Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a szüleim elé álljak ezzel a borzasztó hírrel. Még a gondolatba is beleborzongtam.
Elfogott a pánik. Abban a pillanatban a terhesség tűnt a legfélelmetesebb dolognak, ami emberrel történhet. Az a felismerés borított ki leginkább, hogy akárhogy döntök, a szörnyű következményekkel életem végéig együtt kell élnem. Itt nincs jó választás.
Hogy szülhetnék gyereket úgy, hogy másnak kell adnom? Megszakadna a szívem, hogy nem tudom, jól bánnak-e vele az új szülei, boldog-e és vajon nem szenved-e majd attól a tudattól, hogy a saját anyja is lemondott róla.
Hogyan viselhetném én a gondját, hisz még iskolás vagyok? Túl fiatal, túl tapasztalatlan és még saját magamról sem tudok gondoskodni, nemhogy egy kis életről. Úgy éreztem, vége lenne az életemnek, mielőtt elkezdődött volna. Nem is beszélve arról, hogy mindenki elítélne: a szomszédok, a rokonok, a tanáraim, az osztálytársaim. Mint a skarlát betű ott villogna rajtam a jel: egy tiniként „megesett” anya.
35 éves vagyok most és már tudom, hogy nem lett volna ilyen vészes. Végig lehetett volna csinálni, megszülhettem volna, gondoskodhattam volna róla és idővel megtaláltam volna az életpályámat is. És persze a szüleim is túlélték volna, még ha nem is ujjongtak volna az örömtől.
De akkor, 17 évesen még nem tudtam ezt. Nem mertem kiállni a döntéseim mellett és nem mertem csalódást okozni. Csak azt éreztem, hogy megfulladok a félelemtől. Éjszakánként arra ébredtem, nem kapok levegőt, egy jeges kéz szorítja marokra a torkomat.
A barátom nem mondta ki, de tudtam, hogy azt várja tőlem, hogy vetessem el a babát, én pedig éreztem, hogy a döntés ólomsúlyként nyomja a vállamat. Ezért döntöttem úgy, hogy elmondom a két legjobb barátnőmnek a dolgot. Teljesen elborzadtak, de mindketten úgy vélték, hogy az abortusz a legjobb - vagy legkevésbé rossz - választás. Az egyik barátnőm, Klára, már végzős volt az egyetemen és az egyetemi tanácsadó segítségével sikerült megszereznie a szükséges információkat. Megkönnyebbültem, ugyanakkor újabb félelmek szálltak meg. A szüleim katolikusnak neveltek, de nem hittem, hogy létezik pokol, most mégis attól reszkettem, mi van, ha mégis, mert akkor én oda fogok jutni.
„Szerinted ettől gyilkos leszek?”- kérdeztem a barátnőmet. Erre ő azzal nyugtatott meg, hogy amit babának nevezünk, az egyelőre még csak egy kis sejtkupac. És még ha nem is győzött meg teljesen, én mégis ebbe a gondolatba kapaszkodtam.
Bejelentkeztünk a műtétre és emlékszem, amikor a műtőasztalon fekve visszanyertem az eszméletemet, azon kaptam magam, hogy zokogok. Először nem is tudtam, honnan jön ez a szívszaggató hang, félig kábultan ültem fel, hogy megtaláljam a hang forrását és akkor döbbentem rá, hogy az én vagyok. Aztán visszaaludtam és mire felébredtem újra, már nem sírtam.
Mikor hazaértem, az íróasztalomon magasra tornyozva vártak a tankönyvek. Még aznap este nekiláttam a tanulásnak, hiszen már csak pár hét volt hátra a vizsgákig. De a következő napokban különös dolgok történtek velem. Mindenhol csecsemősírást hallottam, a zuhany alatt, a buszon, a rádióban és a szupermarketben. Amikor elmondtam a barátomnak, azzal nyugtatott, hogy biztosan a bűntudat miatt van, és majd elmúlik. Készüljek inkább a vizsgákra. Így hát elfojtottam a vágyat, hogy beszéljek róla.
Túlestem az érettségi vizsgákon, befejeztem a középiskolát, megkezdődött a nagybetűs Élet. Míg a barátom kiváló eredménnyel végzett, nekem közepes eredményeim lettek. Mindenki jobbat várt tőlem. A szüleim nem is sejtették, hogy az utolsó másfél hónapot úgy töltöttem, hogy képzelt csecsemők képzelt sírását hallottam mindenhol.
Állandóan gyötört a lelkiismeret:
A történtek visszavonhatatlansága annyira letaglózott, hogy még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben. Mintha mindörökre valami szégyenteljes és fájdalmas bélyeget nyomtak volna rám. Mert ez nem olyan, mint egy rossz jegy vagy egy sikertelen vizsga, ez sosem évül el és nem helyrehozható.
Azt kívántam, bár sosem kellett volna meghoznom ezt a döntést és persze az én hibán, nem kellett volna letolnom a bugyimat, de hát könnyű utólag bölcsnek lenni.
Attól kezdve soha nem beszéltem az abortuszomról senkinek. Az élet haladt előre és próbált engem is magával sodorni, de én ellenálltam. Ragaszkodtam a múlthoz és nem fogtam fel, hogy az már a múlt. És azt sem hittem volna, hogy a barátomat, akivel átéltük a tragédiát csak tizenöt év múlva fogom látni és búcsú nélkül otthagy.
Sokáig nem ismertem senkit magamon kívül, akinek abortusza lett volna. Aztán 25 éves korában az egyik barátnőm került ebbe a helyzetbe, és 31 évesen a nővére. Tőlem kértek tanácsot, mit tegyenek, mire én csak annyit válaszoltam, hogy hallgassanak a szívükre, de ha a baba elvetetése mellett döntenek, arra ne számítsanak, hogy az abortusz érintetlenül hagyja őket érzelmileg. Készüljenek fel az érzelmek széles skálájára, a bűntudattól a kíváncsiságig, a sokktól a megbánásig, az önutálattól a megkönnyebbülésig.
Aztán ahogy teltek az évek, egyre kevesebbet gondoltam rá. Kivéve az évfordulókat, amikor mindig szörnyen levert lettem, néha nem is jöttem rá, mitől, aztán beugrott, hogy mit is jelent ez a dátum és olyankor eljátszottam a gondolattal, milyen lenne most az a gyerek, kettő-, hat-, tizennégy évesen.
35 évesen azt hittem, az egész már a múlté. Egészen addig a napig, amikor először, majd pár hónap múlva még egyszer, egy évvel később pedig harmadjára is elvetéltem. Kétségbeesetten kérdeztem a nőgyógyászomat: „Lehet, hogy azért vetélek el mindig, mert tönkretettem a testem egy terhességmegszakítással?” Ám ő azt válaszolta, hogy az nem túl valószínű, hiszen többször is megvizsgált, az eredményeim pedig kiválóak.
Én azonban nem hittem neki és a férjem sem, és bár sosem beszéltünk róla – még a megismerkedésünk kezdeti szakaszában elmeséltem neki a történetemet-, ez volt az a pillanat, amikor összeomlott és elpusztult a házasságunk. Legalábbis én így gondoltam.
Szerencsére a férjem bölcsebb volt, mint én és addig erőszakoskodott, hogy márpedig minderről beszélgetnünk kell, míg végül beadtam a derekam.
Én eddig soha nem gondoltam erre az egészre a férjem szemszögéből, hogy a vetélések, a babák elvesztése épp úgy fájhat neki is, mint nekem.
Rendbe tettük a házasságunkat és a tisztázó beszélgetés után kilenc hónappal megszületett a mi kis csodánk, Emily, akit egy év múlva követett Márk, majd a kicsi Sophie. Megbocsátottam magamnak, de a fájdalom örökre ott marad a lelkemben, hogy volt egy magzatom, akit elveszítettem, akiről végleg lemondtam.