Ez a cikk az ÉVA magazin 2018-as novemberi lapszámában jelent meg először.

Jedilovag nagymamám pont az első világháború kitörése előtt fél évvel született. A második világháború alatt szült két gyereket, utána még hármat. Kilencvennégy éves koráig mindennap dolgozott, utána már „csak” a kertben. Eltemette a férjét és két fiát, és végigélte a huszadik század összes történelmi tragédiáját. Akárhogy próbálom felidézni, egyetlen alkalom sem jut eszembe, amikor panaszkodott volna. Egyszer megkérdeztük tőle, hogy honnan van ennyi ereje, hogyan bírta ki ezt a rengeteg csapást, legfőképpen azt, hogy két gyereke is meghalt. Nagymamám azt mondta, hogy egész életében arra törekedett, hogy minden helyzetben meglássa a jót, és akármilyen halovány is a remény, ebbe kapaszkodjon. Ennél jobb életvezetési tanácsot sosem hallottam, pedig a nagymamám nem volt jártas a pszichológiában. Egyszerűen ilyen alkat volt, és azt a stratégiát választotta, aminek a segítségével élete végéig erős tudott maradni.

PROBLÉMÁK ÉS REAKCIÓK

Nem mindenki ilyen „szerencsés”, és nem mindenki képes magát önerőből átsegíteni az akadályokon. Mindnyájan ismerünk mártírokat, hiszen közöttünk járnak. Olyanokat, akiket látszólag az ág is húz, és akik minden nehézséget olyan sorscsapásként élnek meg, ami mindig csak ővelük történhet meg. Ennek a cikknek nem célja, hogy nevetség tárgyává tegye azokat, akik hajlamosak életvitelszerűen belesüppedni az önsajnálatba. Sokkal inkább azt szeretnénk megmutatni, hogy rajtunk múlik, hogyan birkózunk meg az akadályokkal, amelyeket elénk sodor az élet, és az is a mi döntésünk, hogy mártírként vagy jediként harcolunk-e. Azt senki sem állítja, hogy könnyű mártírból jedivé válni, de lehetséges. Ennek módszereiről Póta-Salgó Réka mentálhigiénés szakembert (coacholom.com) kérdeztük, aki rögtön elmondta, hogy a problémákhoz való hozzáállásunk teljes mértékben fejleszthető. Neurológiai tény, hogy azokat a pályákat erősítjük magunkban, amelyeken általában mozgunk. Ha egy történésre valakinek az a reakció kapcsolódik be, hogy „már megint velem történik, mindig én vagyok az áldozat”, akkor ez fog erősödni. Jó hír azonban, hogy ha ezt felismerjük, és rájövünk, mennyi energiánk megy el arra, hogy sajnáljuk magunkat, akkor igenis meg tudjuk erősíteni a másik pályát, ami arra a reakcióra épül, hogy oké, helyzet van, de megküzdök vele.

Nyilván vannak szélsőséges helyzetek. Ha például igazán nagy élettragédia történik, nem feltétlenül a hurráoptimizmus a helyes út. Ismerek egy fiatal nőt, aki gyerekkorában elvesztette az édesapját, majd amikor első gyerekét várta, a szülés előtt egy hónappal az édesanyja is meghalt, teljesen váratlanul. Harmadik gyereke súlyos szívbetegséggel jött a világra, újszülött korától kezdve folyamatosan műtik a szívét. Néhány évvel ezelőtt a lány egyetlen húga 27 évesen rákos lett és meghalt. Ez a fiatal nő annyi és olyan élettragédián ment keresztül, amilyenből egy is nagyon sok, ő azonban sorozatban kapta és kapja ezeket most is. Tőle hallottam egyszer, hogy a legjobban azt a mondatot utálja, hogy „minden rendben lesz”. Nem lesz minden rendben, legalábbis az ő tapasztalatai nem azt mutatják. Saját bevallása szerint minden este úgy fekszik le, hogy ez a nap is ajándék volt, és akármi történik holnap, menni kell tovább. És ezt mosolyogva mondta. Szakértőnk szerint az a legfontosabb, hogy ne nyomjuk el az érzéseinket. Mindenki érezheti magát rosszul átmenetileg, és az is belefér, hogy egy kicsit sajnáljuk magunkat. Emberi dolog, hogy ha jön egy probléma, akkor megtorpanunk, de ez ne fajuljon odáig, hogy átmegyünk teljes inaktivitásba. A mártíromság azért is lehet veszélyes és romboló, mert súlyosabb esetekben az is előfordul, hogy megoldások keresése helyett az válik egyfajta „örömünkké”, hogy egyfolytában sajnáltatjuk magunkat másokkal, ez pedig nagyon rossz attitűd.

PROBLÉMÁBÓL CÉL

Életvezetési szakértőnk szerint tulajdonképpen a coachingnak is az a központi módszere, hogy feltérképezzük a helyzetünket, és megfogalmazzuk, hogy mi is a problémánk. Maga a szembenézés már haladás a megoldás felé. Ki kell mondanunk, hogy ez tényleg probléma, és nem szabad a szőnyeg alá söpörni. És onnantól, hogy ezzel megvagyunk, a problémából célt kovácsolhatunk, és kitalálhatjuk, hogy melyek azok a lépések, amelyek közelebb visznek az alagút végéhez. Nagyon sok minden befolyásolhatja azt, hogy egy veszteség vagy egy súlyos probléma mit hoz ki belőlünk. Függ ez a szülői mintáktól, veleszületett dolgoktól, a személyiségünktől, de hívhatjuk úgy is, hogy az életenergiánktól. De ha hiszünk benne, hogy az élet nem totál igazságtalan velünk, és nem kapunk sokkal többet annál, mint amennyit el tudunk viselni, és amivel meg tudunk küzdeni, akkor rajtunk múlik, hogy melyik utat választjuk. Jó, ha van a környezetünkben olyan példa, amely inspirál, de segítséget is kérhetünk, hogy valóban hatékony legyen a megküzdési stratégiánk.

Szedd már össze magad! Na, ez az a mondat, ami szinte sosem hoz eredményt. Azon, aki teljesen belesüppedt az önsajnálatba és ennek következtében már igazán rossz állapotban van, nem segít, ha azt hallja, hogy szedje már össze magát. Szakértőnk szerint sok esetben azért ragad benne valaki egy vagy több sérelemben, mert soha senki nem erősíti meg abban, hogy igaza van, és hogy jogos az önsajnálata. Néha elég, ha csak annyit mondunk: „Tényleg nehéznek tűnik a helyzeted, megértem, hogy el vagy keseredve. És elgondolkoztál már azon, hogy mihez kezdesz vele?” Ebben van egy megértő-együttérző gesztus, ugyanakkor a kérdés elindíthat a megoldás felé.

„HA TE NEM LENNÉL...”

A mártír hozzáállás nagyon gyakori a párkapcsolatokban is, és a nők különösen gyakran esnek ebbe a hibába. Szakértőnk szerint sok nő a kapcsolat kezdeti szakaszában hajlamos teljesen alávetni magát a fér akaratának és kedvének. Akkor ezt még puszta szerelemből teszi, mert a szíve ezt diktálja. Ahogy azonban sűrűsödnek a hétköznapok, úgy csap át ez a viselkedés a mártírszerepbe. Nagyon sokan élnek úgy a kapcsolatukban, hogy azt mondják: „Ha te nem lennél, bezzeg ezt és ezt tudnám csinálni.” Ha mondjuk valaki folyamatosan arról panaszkodik, hogy ha nem lenne a férje, akkor salsázni járna, akkor valószínűleg az áll a háttérben, hogy az illető igazából nem akar vagy nem mer elmenni salsázni, és a férjét használja kifogásnak, mert nem meri meglépni, amit szeretne. A mártír felmentést keres az alól, hogy felelősséget vállaljon a saját életéért, és vagy egy bizonyos személyt, vagy egy körülményt hibáztat. Ez tipikus párkapcsolati játszma, mondja szakértőnk, és azt is hozzáteszi: olyan nincs, hogy valaki az életünk megrontója. Mindig lesznek olyan emberek és történnek olyan események, amelyektől az életünk nem lesz sétagalopp, de végül is ki akar egy életen át sétagaloppozni, nem igaz?

Galériánkban mutatjuk, hogyan küzdjük le a bennünk szunnyadó mártírt!