Hogyan estem szét egyik napról a másikra a karanténban
Világéletemben imádtam beszélni az emberekkel. Sokan a mai napig nem értik, miért tud ennyi mindent rólam a lány a kantin pultjában, hogy miért beszélgetek a taxisokkal még azután is, hogy már kifizettem az utat, és miért megyek oda random emberekhez a lakberendezési áruházakban, akiken látom, hogy el vannak veszve. (Lakberendező is vagyok, és ha tudom, hogy tudok nekik segíteni, miért ne tenném.) Imádok adni az embereknek és imádom, ha én is kapok tőlük valamit, még, ha csak pár kedves szót is. Én belőlük töltekezem. De most nem tölt senki és semmi.
Pár hete arról írtam, hogy ne beszéljünk annyit a karantén alatt, ezt az álláspontot persze azóta is tartom, mert nem érzem, hogy most feltöltene egy olyan telefonbeszélgetés, ami a semmiről szól, mi több, eljutottam arra a szintre, hogy már szinte egyáltalán nincs kedvem beszélni senkivel. Az energiaszintem tudniillik olyan rohamosan csökken, hogy fogalmam sincs, hogyan állíthatnám meg a mélyrepülést, vagy hogyan boostolhatnám magam.
A magánéletem totálisan egybeolvadt a munkával. Ezt már a karantén első heteiben is éreztem. Egyszerűen nem sikerült úgy különválasztanom a kettőt, ahogy kellene, aztán beletörődtem és sokszor akkor is visszaültem a géphez esténként, amikor amúgy nem is kellett volna, mondván: úgysincs jobb dolgom. Aztán, ha mégis sikerült időben letenni a lantot, azon kezdtem aggódni, hogy valamit biztosan elfelejtettem megcsinálni, leadni, elvégezni. De ez csupán egy rossz érzés volt akkor még bennem, miközben minden egyre nehézkesebbé kezdett válni. Elvesztettem a fókuszt, a dolgok kicsúsznak a kezeim közül, egyre felületesebben végzem a feladataimat az életem minden területén, elfelejtek dolgokat, és egyre többet hibázom. A legrosszabb pedig az, hogy még ha tisztában is vagyok ezekkel, mégsem tudok ellenük tenni. Úgy érzem magam, mint aki öregszik, és már nem jutnak úgy az eszébe a dolgok, mint régen, aki egykor még képes volt egy szuszra lépcsőt mászni, ma már csak többszöri megállással sikerül neki, mint aki egyre pocsékabb ételeket főz, mert már máshogy érzi az ízeket, mint aki szemüveg nélkül próbál olvasni, és bár tudja, hogy fel kéne vennie, mégsem teszi.
...így csak találgathatunk, hogy általánosságban, vagy egyénenként mi lehet számunkra a gyógyír. Pár dologban viszont biztos lettem, mialatt ezeket a sorokat írtam: nem szabad túl szigorúnak lenni önmagunkhoz és el kell fogadnunk, hogy néha vannak baromi szar időszakok az életünkben, hogy néha igenis lemerülünk, hogy néha lehetünk gyengék, hogy időnként hibázunk. De, ha tudjuk, hogy baj van, mindenképp jelezzük a környezetünk felé, hogy megpróbálhassák helyrehozni helyettünk, amit ebben az állapotban elbaltázunk, vagy legalább segíthessenek. Én most megtettem, és újra szembesültem azzal, hogy nekem vannak a legszuperebb munkatársaim a világon, akik úgy állnak mellettem (és állunk mindig egymás mellett) a bajban, ami példaértékű, így azzal is szembesítettek, hogy ideje elmennem szabadságra, még ha az elmenni kifejezés most nem is feltétlen állja meg a helyét…
Szabadság, ez kell most nekem!