A mostani negyvenes generáció az utolsó, amelyik bele akar szakadni a munkába
Vegyünk házi használatra egy rögtönzött Munkamátrixot, melynek egyik tengelye a „szeretem és értek hozzá”, a másik tengelye pedig a „megfizetnek, megbecsülnek”. Ha körülnézünk, találunk ezen a mátrixon egészen ideális, kellemes, meglehetősen kellemetlen, igencsak méltatlan és kínos metszeteket is.
A félelem bére
A szeretem a munkám, szenvedélyesen dolgozom, megbecsülnek, és elég pénzt kapok érte csúcsmodellt nem kell magyarázni. Ebben a helyzetben könnyű és értelmes „elveszni”. Fontosnak érzem magam, sikerélményt ad, eltart, a munkám egyben a hobbim is, számolatlanul tolom bele az időmet és az energiámat. Ezzel sokszor nehezen konkurálnak féltékeny házastársak, barátok, családtagok is. Bármelyik irányba mozdulunk el azonban ezen a képzeletbeli mátrixon, egyre nehezedő és egyre keményebb kompromisszumokba kényszerítő, lendület- és kedvgyilkos szituációkban találjuk magunkat, melyek viszik az energiát. A szenvedély helyét átveszi az áldozattudat, a kötelesség, a megfelelési- és bizonyítási kényszer, a muszáj. Nem szerelemből és szívesen, hanem félelemből dolgozunk. Mert el kell tartani, mert ki kell fizetni, mert be kell bizonyítani. A félelem pedig öli a lelket, öli a kreativitást, öli az önérvényesítést: bénít. Félelmünkben alábecsüljük a hatókörünket, a mozgásterünket, nem merünk nemet mondani, változtatni, kérdezni, mert úgy érezzük, hogy minden esetben az egzisztenciánkat kockáztatjuk. Dolgozni kötelező, a munka gyomorgörcs, halálfélelem, kényszerpálya. Ronda egy beidegződés, melynek bástyáit ipszilon generáción innen korszerűtlen hiedelemparaziták védelmezik ádázul.