Vekerdy-sarok: Jó tanuló - rossz tanuló

Borítókép: Vekerdy-sarok: Jó tanuló - rossz tanuló
Olvasd el miként vélekedik Vekerdy Tamás a rossz tanulókról, s hogyan világít rá a történelem segítségével minderre!

Diligenter frequentáltam
Iskoláim egykoron,
Secundába ponált mégis
Sok szamár professorom.

A poesisból is ebbe
Estem inter alia;
Absurdum pedig, de nagy, hogy
Ennek kelljen állnia.

Vagyis:
Szorgalmasan látogattam
Iskoláim egykoron,
Megbuktatott mégis
Sok szamár tanárom.

A költészetből is ebbe
Estem többek közt;
Abszurdum pedig, de nagy, hogy
Ennek kelljen (itt) állnia.

A zseniális Petőfi emlékszik vissza így 1844 kora nyarán, Dunavecsén diákéveire. A vers címe: Deákpályám. Itt csak az első két versszakát idéztem, a többiből az is kiderül, hogy valami szerelmi história is volt a háttérben, a pletykákból úgy tudjuk, hogy a fiatal tanár és a már nem annyira fiatal diák ugyanannak a kislánynak udvaroltak.
De nemcsak ez volt az ok, mint kiderül (sok szamár professzorom), Petőfi nem csak poézisből bukdácsolt.

És hogy még egy kicsit maradjunk a 19. századnál: Mikszáth Kálmán A gyerekek című remek könyvében így ír:
„Soha se szerettem az első eminenseket. Elő se fordultak a családomban. Én se voltam az. Nem is akartam. Emlékszem, hogy mindenféle történeteket tudtam olyan egyénekről, akik rosszul tanultak, aztán később nevezetes nagy férfiak lettek.

De hát az ember rendesen nem karakter. Az idén a Laczi fiam csupa egyessel (akkor a legjobb jegy, jeles – V. T.) tette le a vizsgát s azóta már olyan történeteket kezdek elbeszélni, amelyekben az első eminensekből érsekek, püspökök, miniszterek és országzászlósok lettek. Az emberi hiúság denique mindig a magasban jár és sohasem bukhatik le egészen, mert minden attitude-ben megtalálja a köteleket, amikbe fogózhassék.

Szóval, a fiú első eminens lett.”

És hadd idézzek ide még néhány rossz tanulót.
Winston Churchill, a 20. század talán legnagyobb államférfija (és győztes hadvezére) gyerekkorában butácskának látszott, és ezért, hiába származott a hercegi Marlborough családból, nem Etonbe (majd Cambridge-be, Oxfordba stb.) került, hanem katonaiskolába adták, de itt is bukdácsolt. (A később, a második világháború történetéért irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Churchill állítólag diszlexiás-diszgráfiás is volt diákkorában!)

Különösen reménytelennek mutatkozott görögből és latinból (ezeket a klasszikus nyelveket a 19. századi Angliában még a katonaiskolában is tanították). De görög–latin tanára, Mr. Welldon korrepetálni próbálta, hogy ne kelljen megbuktatnia. Meg kellett azonban állapítania, hogy a fiú „be van oltva” a klasszikus nyelvek ellen. Egy tapodtat sem jutottak előre.

Mit tett Mr. Welldon? Egyszerűen átengedte. (És megpróbálta kollégáit is ilyen szabálytalan eljárásra rábeszélni.) Mert mint mondta: „Ebben a fiúban van valami!” Churchill Mr. Welldon élete végéig levelezett vele, és amikor Angliában volt, gyakorta meglátogatta. Olyan sokat jelentett neki ez az egyetlen ember, ez az egyetlen felnőtt, aki meg tudta látni benne a „valamit”. Úgy érezte, ez segítette őt előre pályáján.

(Azóta Worth és munkatársai hetvenes évekbeli vizsgálataiból tudjuk, hogy a buktatás semmit nem ér. 12 faktorral vizsgáltak egy nagy, osztályismétlésre ítélt gyerekcsoportot, akiknek a felét továbbengedték, a felével osztályt ismételtettek. Egy év múlva 8 faktorban semmiféle különbség nem volt a két csoport között, háromban egyértelműen jobbnak mutatkoztak azok, akiket továbbengedtek (!), és egyben valamicskét javultak azok, akik osztályt ismételtek. Azóta tudjuk, hogy az osztályismétlés teljesen felesleges. De nem vesszük tudomásul. Mind a két csoport megmaradt évfolyama legrosszabb tanulójának – tehát ami segít, az nem az osztályismétlés.)

Azt is halljuk manapság, hogy a gyerekek nem elég gyorsak. Időnként stopperórával mérik a teljesítményüket. És rengeteg tananyagot igyekeznek a fejükbe kalapálni. Az ilyen iskolarendszerről mondja gróf Thun Leóval, a Bach-korszak oktatási miniszterével vitatkozva Széchenyi, hogy az ilyen iskolarendszerben a népek „sokkal tudósabbak” lesznek, de semmivel sem okosabbak, sőt inkább határtalanul ostobábbak”.

Gondoljuk meg – javasolja a legnagyobb magyar –, hogy a táplálkozás haszna sem azon múlik, hogy mennyit pakolunk a gyomrunkba, hanem hogy mennyit asszimilálunk a felvett táplálékból, mennyi válik azonossá velünk, mennyi lesz vérünkké belőle. Azt is jósolja, hogy aki mélyen, de lassan gondolkozik, az le fog maradni az ilyen iskolákban, holott „a mélységben rejlik a való”.

Mindezt azért mondom el, hogy ne higgyünk a bizonyítványoknak, ne higgyünk az osztályzatoknak, ne higgyük el, hogy az az okos és kreatív gyerek, aki mindenből egyformán jó (az éppenséggel arra is lehet gyanús, hogy semmiből nem jó igazán).

És akkor még azt sem szabadna elfelejtenünk, amit a nagykönyvekből tudhatnánk, hogy például a kamasz fiziológiás, élettani eredetű lustaságban szenved, hogy a kamasz teljesítménye törvényszerűen romlik, hanyatlik. Ez az egyre okosabb és egyre kritikusabb kamaszelme nagyon gyorsan eljut arra a következtetésre, hogy „unom és utálom az iskolát, nem érdekel”.

Hiszen többnyire nincs, aki vitatkozzon vele, aki kérdéseire feleljen, aki az érdekes világról – és a még érdekesebb emberről – érdekesen beszéljen, hanem csak „tanuld meg kisfiam az anyagot és feleld el szépen”.

Mi is kellene az iskolában ahhoz, hogy aki kedvezőtlenebb háttérből jön a maga jó képességeivel, az se vesszen el?

Erről is sokat tudunk.
Minél hosszabbnak kellene lennie a bevezető szakasznak, mondjuk hat osztály egyben, és asszisztensek kellenének, akik a tanítóval együtt segítenek,
a nagy létszámú osztályt kisebb létszámú csoportokra bontva.

Ne rontsuk hát el a nyarunkat azzal, hogy a gyerekünket és önmagunkat gyötörjük holmi osztályzatok miatt, vagy netán arra akarjuk kényszeríteni, hogy szünetben is tanuljon.

Legalább nyáron felejtsük el az iskolát!
Igen, szeptemberben, amikor a gyerekek visszatérnek, aki gyakorolt nyáron is, azon „ez meglátszik”, míg aki szerencsésen elfelejtett „mindent”, arra mondhatjuk, hogy na persze, mert nem gyakoroltál.

Csakhogy!
Alig telik el egy-két hónap, aki nyáron is gyakorolt, már kifárad és nagyon elunja a dolgot, míg akinek nyáron eszébe se jutott az iskola, annak most egyszer csak hirtelen „minden” megelevenedik, amit tavaly vagy azelőtt tanultak.

Szóval, hagyjuk békén a gyerekeinket, mulassunk velük, élvezzük a vizet, a napfényt, a szabad levegőt és mindazokat a jó és mulatságos és izgalmas könyveket és netán filmeket, amiknek szerencsére semmi közük az iskolához, de az élethez annál több.