Antoni Rita: Békeüzenet
Pontos definícióját tekintve a háború államok vagy politikai egységek közti, elhúzódó fegyveres konfliktus, melynek célja az érdekérvényesítés, az erőforrások megszerzése vagy vallási, politikai ideológia terjesztése. Az első ismert háború nyomait a Nílus-völgyi Dzsebel Szabaha temetőben találták: a mintegy 14 ezer éves maradványokból a tudósok megállapították, hogy az ott elhantoltak 45 százaléka idegenkezű halált halt. Chris Hedges újságíró, haditudósító számítása szerint az elmúlt 3400 évből csak 268-at töltött az emberiség háborúmentesen, azaz az időszak mindössze 8 százalékát. Ez rögtön fel is veti a kérdést: a háború vajon elkerülhetetlen, az emberi természet része? A háborúkat kutató tudósok sincsenek egységes állásponton: egyik csoportjuk igennel válaszol e kérdésekre, másik csoportjuk szerint viszont a háború különböző társadalmi, kulturális, gazdasági és környezeti tényezők eredménye, és egyáltalán nem szükségszerű.
A pacifizmus (békepártiság) kifejezést Émile Arnaud francia író, jogász alkotta meg 1901-ben. A szemlélet gyökerei elszórtan megtalálhatók egyes ókori gondolkodóknál, illetve a keresztény tradícióban. Mozgalmak azonban először csak a 11. században szerveződtek Franciaországban (Pax et treuga Dei, Isten békéje néven). Ezeket szerzetesek kezdeményezték azzal a céllal, hogy megfékezzék a kolostorok elleni támadásokat, melyek a Karolingok bukása után elszaporodtak, illetve hogy korlátozzák azon napok számát, melyeken a nemesség fegyvert foghat. A 16. században egyes protestáns vallási közösségek elítélték a háborút: az elsők, akik lelkiismereti alapon megtagadták a katonai szolgálatot, sőt még az emiatt kirótt bírság kifizetését is, a kvékerek közül kerültek ki. (Noha vannak feljegyzések már ókeresztényekről is, akiket emiatt kivégeztek.) A felvilágosodás idején egyes nagy gondolkodók, pl. Rousseau vagy Bentham is síkra szálltak a békéért.
A modern korban az első hivatalos békeegyesületek 1815–16-ban alakultak Londonban, illetve New Yorkban. A tagok – akik közül sokan a rabszolga-felszabadítási, valamint a női egyenjogúsági mozgalmakban is részt vettek – aktívan szervezkedtek, előadásokat tartottak és pamfleteket terjesztettek a háború
borzalmairól. Hamarosan békeegyesületek alakultak az európai kontinensen is, gyakran összefonódva a szocialista mozgalmakkal, melyek tiltakoztak, hogy a politikai elit a saját kapitalista céljai érdekében hadba kényszeríti az elnyomott osztályok tagjait.
Az első világháború idején azonban sok korábbi pacifista – hazája iránti lojalitásból – beállt a saját kormánya mögé. Az Emmeline Pankhurst vezette brit szüfrazsettek jó lehetőségnek látták a kialakult helyzetet arra, hogy a nők rátermettségét bizonyítsák, és így kivívják az egyenlő állampolgári jogokat.
A magyar Feministák Egyesülete azonban kezdettől fogva elítélte a háborút, és akkori lapjuk, A Nő – feminista folyóirat (gyakorta cenzúrázott) hasábjain ennek nem egy- szer hangot is adtak. Az egyesület vezetői, Schwimmer Rózsa és Glücklich Vilma helyet foglaltak a Nők Nemzetközi Szövetsége a Békéért és Szabadságért (WILPF) alapítói közt 1915-ben Genfben. Glücklich, miután 1921-ben háborúellenes nézetei miatt budapesti pedagógusi állásából elbocsátották, pályáját a WILPF nemzetközi sajtótitkáraként folytatta 1922–25 között. 1927-ben halt meg, barátai szerint súlyos betegségéhez hozzájárulhatott, hogy soha nem heverte ki a háború borzalma- it, melyek alapjaiban rengették meg az emberek jóságába és taníthatóságába vetett hitét.
Schwimmertől származott a „békehajó” ötlete: a II. Oscar nevű hajó fedélzetén közel százötven utas (köztük aktivisták, egyetemisták) és majd ötven újságíró járta sorra a semleges európai országokat, azzal a céllal, hogy kezdeményezze a háború befejezését szolgáló béketárgyalásokat. Schwimmer úgy látta, hogy az ekkor még semleges nagyhatalomtól, az USA-tól az országok elfogadnák a béke „kierőszakolását”. Az akciót lelkesen támogatta Henry Ford üzletember, aki úgy vélekedett, hogy a háború (leszámítva a fegyveripart) árt a gazdaságnak, a vállalkozásoknak, s emiatt nem vállalt hadiszállítást, és katonai célokra nem volt hajlandó autókat gyártani. A békehajó-expedíció végül kudarcot vallott: a legtöbb célország nem fogadta a küldöttséget, csak a stockholmi konferencia valósult meg, de az amerikai és európai újságírók úgy emlegették az aktivistákat, mint „hajórakománnyi félbolondot”.