Debreceni karnevál

Volt, hogy még a fekete-fehér tévén néztük a délelőtti katonai parádét. Nem is nagyon volt más választásunk, mert összesen két tévécsatorna volt, és abból is csak az egyiken volt adás délelőtt. Megszoktuk a szürkeárnyalatos képeket, nekünk Süsü is szürke volt, a Parlament felett elzúgó MIG-ek is, meg az általuk húzott piros-fehér-zöld füstcsík is.

A képernyőkön láttuk, hogy sok szerencsés a Duna-parton integet a hajóknak, a tribünökön pedig a párt vezetői lengettek diszkréten. A katonák masíroztak, a narrátor ünnepélyes hangon sorolta az egységeket. Mi persze inkább a nagy tankokat és a helikoptereket figyeltük ámulva. A katonaviselt felnőttek olykor valami félmosollyal kommentálták a látottakat. Nos, én ebből az egészből nem sokat értettem, de úgyse lehetett nagyon mást csinálni a korai órákban. Annyi volt a lényeg, hogy itt most „valami nagy dolog” megy, áradt az ünnepi hangulat a tévéből.

Az igazán izgalmas persze az volt, amikor végre kimentünk az ilyenkor szokásos vásárba is, pláne, ha volt némi zsebpénz az erszényemben. Az szórakozás volt, varázslat is. Nyár végi pezsgés, fergeteges hangulat, vidám előadások, sok-sok finomság.

Debrecenben, ahol felnőttem, minden évben Virágkarnevál volt. Akkoriban még bírtam a tömeget, általában sikerült valahová felkapaszkodni, hogy lássam a vonuló kocsikat. Az egy presztízs dolog volt, hogy valamilyen virágkompozíciót kell „futtatnia” minden komolyabb téesznek, a Gördülőcsapágy Műveknek, az Egyetemnek, a KISZ megyei szervezetének, stb. A kocsik között tűzoltózenekar, a zenei szakközép zenekara, majorette lányok, táncosok vonultak. Ínycsiklandó volt.

A parádék után országszerte mindenhol kezdődött a forgatag: céllövölde, körhinta, dodzsem, vattacukor, törökméz. A pénztárca vastagsága határozta meg, hány kör jutott a ringlispílen, és mennyi célt lehetett meglőni a légpuskával. Nekem a dodzsem és a kétpálcás játékok (béna műanyag nyuszik, ilyesmik) voltak a kedvenceim. Általában mosolyogtak rajtam, de olykor sikerült mindkét pálcát ellőni, és az feledhetetlen élmény volt.

A gyermeki percepció hajlamos összemosni a az élményeket, de ebben a vásári kavalkádban a zene, a harsogó rikkancsok, az olcsó sör, a Márka narancs és a sült kolbász olajos illata mágikusan keveredett valami furcsa egyveleggé a levegőben. Minden felnőtt ünneplősen fesztelen (értsd: legálisan spicces) volt: az emberek beszélgettek, nevettek, gyerekek futkostak, két forintot kunyeráltak aputól fagyira. Én is. A vattacukrot azonban nem állhattam. A fülemtől a nyakamig rám ragadt, ráadásul olyan íze volt, mint a gyümölcsfogkrémnek. Még ma is undorodom tőle, inkább a lángos. Azt évente egyszer még megengedem magamnak.

A Kenyér

A kenyér ünnepe leginkább nagymamám miatt maradt meg bennem (és persze azért, mert még ma is tartják). Nagyim ezen a napon mindig kétkilós kenyeret szelt. Motyogott valamit, keresztet rajzolt a késsel a kenyérhéjra, majd odaadó gondoskodással szelt belőle. Mindig a legkisebb gyerek kapta az első szeletet. Az a ropogós héj, az a hófehér, puha belső… ma persze már teljeskiőrlésű kenyeret eszem.

Mégis úgy emlékszem a boltban és otthon is olyan frissnek, illatosnak tűnt a cipó, mint soha más napon. Nagyi pedig hosszan és érdekesen tudta elmesélni, hogyan sütötték régen a kenyeret a kemencében.

Gyerekkoromban a nap fénypontja kétségkívül az esti tűzijáték volt. Gondolom már akkoriban is a budapesti volt a legnagyobb, de a debreceni mindig elbűvölt. Főleg a végén a „hagyományos” görögtűz, ami a Nagytemplom tornyairól ömlött ragyogva a bámuló tömeg elé. Mindig tudni akartam, miért „görög”, de soha senki nem tudta megmondani.

Később sokszor elmagyaráztam a kíváncsibb gyerekeknek, hogy ez bizony fegyver volt, mint ahogy az égen robbanó rakéták is, csak később lett látványosság. Igaz, felnőttként nemigen járok tűzijátékokra. Pedig kamaszkoromban már színesben is néztük a pestit a tévén.

Visszanézve egy kissé lemállik a vattacukormáz gyerekkorom augusztus 20-áiról. Már inkább látom, hogy ez akkor is egyszerre volt állami ünnep és vásári mulatság – mint ahogy ma is az. A politika és a hivatalos szertartások mögött azonban a gyerek mindig is a játékot, az édességet, a családi együttlétet és a varázslatot látja. Így aztán hiába a „múlt rendszer”, a politika, amit ma más szemmel nézek, a gyermeki élmények időtállóak: a nagy, közös mulatság, a kereszt az illatos kenyéren, no meg az a pillanat, amikor felnézek arra a két toronyra, és úgy érzem, mintha a csillagok csak nekem hullanának alá az égből.

Galériánkban pedig nagy filmes bulikról olvashatsz!