Anyu ahhoz a generációhoz tartozott, akinek a felmenői közül sokan megjárták a koncentrációs táborokat, és rengetegen nem is tértek vissza közülük. Ő például visszakapta az anyját, de az apját nem, és arról is csak tippjeim vannak, az anyja milyen állapotban lehetett, mert én már nem ismerhettem őt, a születésem előtt néhány hónappal meghalt. Anyu a nagyiról sem szívesen beszélt, pontosabban ábrándosan tudott felidézni néhány gyerekkori emléket, de ahogy a vészkorszakra terelődött a szó, elhallgatott, és bezárult. Neki se meséltek semmit róla, ezért úgy döntött, ő sem fog. Én és az öcsém úgy nőttünk fel, hogy anyu viszonylag kevés szeretetet mutatott irányunkba, keveset foglalkozott, és a kötelező körökön kívül szinte sohasem beszélgetett velünk.

Apu szerencsére igyekezett pótolni azt a hiányt, amit anyu viselkedése óhatatlanul keltett bennünk – ennek köszönhetjük, hogy viszonylag normális ember lett belőlünk. Sokat ő sem tudott anyám múltjáról, de nem is nagyon kérdezősködött – tiszteletben tartotta a csendet, rajongott a feleségéért. Tizenéves voltam, amikor tanultunk a második világháborúról az iskolában, akkor természetesen megkérdeztem mindkét szülőmet. Apu családja nem volt érintett a Holokausztban, anyu pedig néhány semmitmondó szó után egyszerűen kiment a szobából. Nem volt hajlandó a múltról beszélgetni se velem, se mással. Még csak azt sem árulta el, mit keres egy fénykép a szobája falán, amin egy mosolygós, gondosan megfésült, számomra vadidegen fiút látni.

Az egész életünk ebben a közönyös egymás mellett létezésben telt. Anyu hatvan alig múlt, amikor kapott egy hátsófali infarktust, és hirtelen eltávozott közülünk. Még az unokáit sem ismerhette meg. Ijesztő volt, hogy sem én, sem az öcsém nem éreztünk igaz gyászt.

A temetés utáni hetekben többet tudtam meg anyuról, mint a korábbi évtizedekben összesen. Akkor, egy családi vizit alkalmával mesélte el az egyik idős rokonunk, hogy az a kép, ami anyám szobájában lógott, amióta az eszemet tudom, egy Balázs nevű fiút ábrázol. Balázs a nagyi fiatalkori szerelme volt, akivel aztán szétmentek, és nagyi máshoz ment feleségül, de igazán sohasem volt képes kiheverni Balázst. Őrizgette a gyerekkori képét akkor is, amikor a fiút koncentrációs táborba hurcolták, de Balázs sohasem tért vissza, ahogy ő, a fotója tehát felkerült a falra örök mementóként, rettenetes emlékek és eltemetett érzelmek hordozójaként.

Anyu komolyan vette az örökséget, és – a nagyi sugalmazására, aki ugyan nem beszélt arról, mi történt vele, de Balázsról voltak történetei – mindenképpen a mementóról akart elnevezni. Szerencsére apámnak volt elég józan esze, és – bár szinte mindig engedett anyámnak – ezúttal a sarkára állt. Nem fogod a gyerekünket egy meggyilkolt fiúról elnevezni, mondta határozottan. Ilyen örökséget nem kaphat a nyakába. Nem volt könnyű, de végül sikerült megvétóznia a döntést. Balázs helyett Béla lettem – nem igazán kedvelem ezt a nevet, olyan avíttas, de ha arra gondolok, mitől menekültem meg ezen kompromisszum árán, máris másként tekintek rá.

Szegény anyu. Biztos voltak érzései, gondolatai, kár, hogy ilyen keveset mutatott magából. Ez a történet nem hozta ugyan közelebb hozzám, de némi magyarázatot adott arra, miért volt mindig távolságtartó velünk. Nem akarta, hogy ha újabb vészkorszak érkezik, és minket elhurcolnak, elszakítanak tőle, teljesen megszakadjon a szíve.

Galériánkban képeket láthatsz a második világháború utáni Budapestről!