Hegedüs Barbara: Emlékezés egy régi tanáromra
A., gimnáziumi tanárom és osztályfőnököm tíz éve nem él. Amikor három évvel a halála előtt meglátogattuk - túl volt már egy infarktuson, kórosan elhízott, mankóval járt, huncut pillantása elveszett -, megígértük neki, hogy nemsokára újra eljövünk. De nem mentünk, mert mindig közbejött valami, mert azt hittük, hogy ráérünk arra még.
Mi voltunk az első osztálya. A jól ismert old school-módszerrel az első órákon leüvöltötte a fejünket, és amikor megszeppenve ültünk a padokban, mint az őszi szélben reszkető falevelek, megszelídült, és engedte, hogy közelebb férkőzzünk hozzá. Tyúkapóként gyűjtött minket maga köré. A tanári akkoriban titokzatosabb bázisnak tűnt fel előttünk, mint egy katonai objektum, A.-hoz azonban időnként be lehetett menni, persze csak lábujjhegyen, ahogy a templomban szokás. Elhanyagolt, sebzett lelkű diákjaival különösen szót értett. Ritkán élt vissza hierarchiában elfoglalt helyzetével, tudását nem használta el rövid távú befektetési célokra – tanárként pedig nehéz a hatalom csábítására minden egyes esetben nemet mondani, én már csak tudom. Velem szemben egyszer követett el komoly pszichológiai hibát, amikor már végzősök voltunk, de erről később.
A.-t nem mindenki szerette, és ő sem szerette minden tanítványát. Büszke ember volt, néha az igazságtalanságig szigorú, maró szarkazmussal tudott beszélni, és akit nem kedvelt, attól a kritikát is nehezen fogadta. Megkövetelte a rendet, az órákon a legkisebb pisszenést is személyes sértésnek érezte, a késéseket megtorolta, ebből a szempontból tényleg az „ancien régime” termelte ki. Ugyanakkor okos volt, szellemes, és - sokak előtt szinte titokban - végtelenül melegszívű. Én a szüleim válása után, a magányos önkeresés örvényében valahogy benne véltem megtalálni az ideális pótapát, és ezt a szerepet ő elfogadta tőlem.
Mi mindenre emlékszem? Hosszú-hosszú beszélgetésekre A. otthonában irodalomról, művészetről, miközben a felesége mennyei süteményeket szolgált fel nekünk. Vidám osztálykirándulásokra Erdélyben, nevetgélésekre a folyosón a jelzőcsengőig, szójátékokra, A. régimódi cipőire, kopott bőrkabátjára, történeteire fiatalkorából. Amikor csalódtam egy fiúban, fájdalmamat neki öntöttem ki hosszú, iniciálékkal díszített levelekben. Mivel betegesen féltem a számoktól, M. bácsi matekórái helyett inkább biliárdozni jártam a közeli kávézóba, és az összegyűlt hiányzások miatt kis híján kirúgtak. A. védett meg, máig nem tudom, hogyan. A szalagavatón a rossz bortól telehánytam a vécét, ő pedig nemhogy lehordott volna, de amikor már a mosdó előtti kanapén darvadoztam végtelen világfájdalomban, mellém ült, és tartotta bennem a lelket. Úgy általában kedves megértéssel viszonyult kamaszkori önsorsrontásomhoz.
Hatalmas szerepe volt abban, hogy bizalmas kapcsolatot alakítottam ki az irodalommal, hogy később bölcsészkarra mentem, hogy az írásból és a tanításból keresem a kenyeremet. Karizmatikusan közvetített a valóság és a művészet metafizikája között, ráébresztett, mennyire menő dolog a költészet, a regény. Sötét, téli estéken, amikor hirtelen rám tört a kreativitás, lobogó gyertyafény mellett – virtigli gimis sznobizmus - választottam ki Ady legrémesebb verseit, és hosszú „elemzéseket” írtam róluk, amikre elnéző mosollyal szorgalmi ötösöket adott. Lassan azért megtanultam, hogyan kell bánni a szövegekkel, és ebben A. komoly segítségemre volt.
Már önmagában ámulatba ejtett, hogy ez a tanár megnéz egy ilyen filmet, nem hittem ugyanis, hogy az öregemberek továbbjutottak Jávor Pálnál (A. ötven körül lehetett akkoriban!). Attól meg egyenesen elaléltam, amikor Baby-t hozzám hasonlította, mondván, pont így fogok kivirulni, amikor rátalálok a hivatásomra. Csak részben lett igaza, de ez más lapra tartozik.
A középiskola jelentette nekem az elveszett paradicsomot, felnőttként is sokáig gyászoltam, és ebben A. apáskodó, védelmező attitűdjének oroszlánrésze volt.
Sajnos a hibát is pont az önbecsülésem rovására követte el: egyszer nem tetszett neki valami, amit mondtam vagy csináltam, és szeretetmegvonással büntetett. Hónapokon keresztül nem szólt hozzám, a dolgozataimat lepontozta, megvető pillantásával naponta kivégzett. Aztán fél évvel később szervezett egy játékot az iskolában, ahol bármit lehetett kérdezni a tanároktól. Kérdeztem, kibékültünk, ő pedig elárulta, hogy csak emiatt találta ki az egészet.
Igyekeztem a viselkedése mögé látni, és arra jutottam, hogy mint mindenki, A. is csak ember, sértődős, gyarló, ügyetlen, és legfőképp: tévedhet. Akkor már nem tiszteltem istenként. Mégis a legfontosabb személyek között tartom számon az életemben, mert az apaszerep átmeneti vállalásával, az odafigyeléssel, és az irodalmi szövegek mély szeretetével segített túlélni egy nehéz időszakot, sokszor megvédett önmagamtól is, és végül sikerült pályára állítania. Neki is köszönhetem, hogy legalább eddig eljutottam, ahol vagyok.