A férfiak a Földről jöttek. A nők a Földről jöttek. Punktum
Vannak emberek, akikkel bárhol hozzon is össze a sors, rögtön megtaláljuk a közös hangot és már az első találkozáskor úgy beszélgetünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. És vannak emberek, akiket ezer éve ismerek, mégsem fogjuk soha érteni egymás nyelvét és észjárását. Mintha két különböző bolygón élnénk. Nem a Vénuszra és a Marsra gondolok, mert ennek nincs köze ahhoz, hogy nő vagy férfi-e az illető. A férfi-női különbségek léteznek, de nekem közel sem ennyire zavaróak.
Van, amiben a nők jobbak…
A nagyfiam néha megmutat egy YouTube-videót, amiben Kovács András Péter humorista a nők és a férfiak vásárlási szokásait figurázza ki. Minden alkalommal vinnyogva röhögünk rajta, és a férjem készséggel elismeri, hogy ezt bizony róla mintázták. Pedig amit ő előad, az általában sokkal cifrább. Onnan tudom, hogy odaért a hipermarketbe (a bevásárlólistát persze én írtam), hogy megszólal a mobilom:
– Szia, szívem. Csak azt akarom mondani, hogy szeretlek.
– Na mondd, mit nem találsz!
– Nincs skót finomított zabpehely. Már megkérdeztem tizenkét eladót, négyen azt mondták, hogy nem tudnak róla semmit, nyolcan azt, hogy átmenetileg hiánycikk.
– Jó, akkor majd veszek máshol.
– De azért elmondom, mi van: van instant zabkása, van durva szemű zabpehely, van skót gabonapehely…
– Nem kell másmilyen.
– Megkérdezek még öt eladót. (A háttérből menekülő léptek zaja hallatszik.)
– Mondom, hogy nem baj, ha nincs.
Három perc múlva megint szól a telefon.
– Rég hallottam a hangodat.
– Mi nincs még?
– Öblítőből nem találok olyat, amin tavaszi szellő lenget jázminokat. Csak olyan van, amin nyári fuvallat borzol rózsákat. Hozzak olyat?
– Olyat ne vegyél, az büdös. Mindegyik büdös, csak a tavaszi szellősnek van jó illata.
– Várj, megnézem egy polccal lejjebb. Azt hittem, ott a folttisztítók vagy mik vannak. Itt van, csak eltakarta a fűszeres nyári estén szakajtott levendulás.
– Nagyszerű. Remélem, most már boldogulsz.
Nemsokára megint szól a telefonom… Mindegy, hagyjuk.
Nekem sem a kedvenc sportom, hogy degeszre tömött bevásárlókocsival szlalomozzak a sorok és a fülükre nőtt telefonnal tébláboló férfiak között, de én listával vagy lista nélkül egy óra alatt elintézem a heti bevásárlást, az üzlet aktuális kínálatából inspirálódva megtervezem a heti menüt, ha valami nincs, akkor helyettesítem másik termékkel vagy magasról letojom, és nem hívok fel közben senkit.
...és van, amiben a férfiak
Viszont én például nem tudom kiosztani az ügyfélszolgálatosokat. Ha kéretlenül felhívnak valahonnan, akkor annyira telik tőlem, hogy gyorsan lerázzam őket, ha én hívom őket, akkor előadom a problémámat, majd hagyom magam gyorsan lerázni. Nem úgy a férjem. Szerintem direkt élvezi, amikor reklamálni kell valami miatt és oszthatja azt a lúzert, aki felveszi a telefont, esküszöm, áldás neki a lassú internetünk meg az esti alacsony víznyomás.
A múltkor a vezetékes telefonon hívtak minket, én vettem fel, a vonal másik végén egy nő azt duruzsolta, hogy a telefontársaságunktól jelentkezik, kedvezőbb csomagajánlatokat szeretne ismertetni velünk. (Ha addig élek is, egyszer kinyomozom, hogy miért beszél kivétel nélkül minden ügyfélszolgálatos ugyanazon a debilen nyálas, vontatott hangon. Miért? Miért?) Érdeklődött, hogy döntéshozó vagyok-e. „Ha te azt tudnád, kisanyám, hogy mennyire! – gondoltam magamban, és gonoszul vigyorogva, de negédes hangon csak annyit mondtam: – Adom a férjem, az ő nevén van az előfizetés.” Én közben elugrottam a gyerekekért az iskolába, beszaladtam velük a boltba, felneveltem őket és krokodilkönnyeket hullattam, amikor kirepültek otthonról, a férjem pedig még mindig ott ült a fotelban és kiselőadást tartott a szerencsétlen nőnek, aki szerintem nemcsak azt a napot bánta meg, amikor megszületett, hanem azt is, amikor beküldte önéletrajzát a Magyar „10 MB internetért szedjük a havi díjat, de csak 3 MB-ot adunk” Nyrt.-hez. Mindenesetre most kiokosították munkaszervezéssel, üzleti etikával, vállalati döntéshozatallal kapcsolatban, és felelősségre vonták a hetedik felettese, valamint a legutolsó takarító hibáiért is. A férjem elégedett arccal tette le a telefont, bár az előfizetést illetően nem jutottak dűlőre.
Egészen mást veszünk észre a világból
A három gyerekünknek van körülbelül hetven osztálytársa, ez jelent mondjuk hatvan családot, akiket az iskolából ismerünk. Ezzel a rengeteg szülővel nyilván nem egyforma a viszonyunk, a skála egyik végpontja, hogy néha közös programot csinálunk, a másik, hogy csak látásból ismerjük őket. Ezért nálunk gyakran elhangzanak ilyen párbeszédek:
– Azt írta kör e-mailben a Tomi anyukája…
– Ő melyik is?
– Az a hosszú, göndör, barna hajú nő.
– Aki Yarisszal jár?
– Mittudomén, mivel jár. Filigrán nő, olyan titkárnősen öltözködik. A férje is vékony, rendes pasi, mindig köszön, nem úgy, mint a Dani apja, aki soha.
– Neki meg Opelja van, nem?
– Szállj le rólam. Szóval azt írta az anyuka…
De nemcsak ott veszünk észre mást, ahol ritkábban fordulunk meg. A közvetlen környezetünkben sem ugyanazok a dolgok tűnnek (vagy nem tűnnek) fel. Néhány hónapja pár napot kórházban töltöttem. Amikor a férjem bevitt, megkértem, hogy locsolja meg otthon a virágokat, mert arra már nem maradt időm. Másnap büszkén jelentette, hogy küldetés teljesítve. Igaz, egy kis előzetes tényfeltárásra szükség volt. Megkérdezte Ádámot, a YouTube-videók nagy barátját, hogy van-e virág a szobájában. Ádám tanácstalan volt, de feltalálta magát: elügetett, megnézte, majd visszament és jelentette, hogy van. Csak mondom, hogy a növény az íróasztalán áll, aminél nap mint nap a leckéjét írja…
Jó öreg szexizmus
Olcsó dolog, amit eddig előadtam, ugye? És tudnám még folytatni a sort a férfiak öltözködési szokásainak kigúnyolásával, vagy annak cikizésével, hogy rosszabbul viselik a betegségeket, mint a nők. Vagy éppen fordulhatnék a saját nemem ellen, és élcelődhetnék a nők idegesítő tulajdonságain. De nem teszem, mert ugyanaz a bajom vele, ami valamennyi karcolattal, kabaréjelenettel, filmmel, könyvvel vagy magazincikkel, ami a férfi-női különbségeket boncolgatja: hogy soha nem fedik teljesen az igazságot. Persze mindig van bennük olyan, amin egyetértően bólogatva nagyokat kacagunk, mert a mi pasink sem hajtja le a vécéülőkét használat után, vagy mi magunk sem csavarjuk vissza a kupakot a fogkrémes tubusra. De mindig lesz benne olyan is, amin felszisszenünk, mert nem igaz ránk, a barátnőnkre, a lányunkra, vagy a férjünkre, az apánkra, a munkatársunkra. Az általánosítás mindig elvesz valamit: attól is, akire vonatkozik, és attól is, aki kimondja. Az utóbbi vesztesége a nagyobb, mert a szentenciáival elutasítja az élet sokszínűségét. Hiszen léteznek igénytelen nők és rendmániás férfiak, gyilkosan önző nők és önfeláldozó férfiak, férfiak, akik profin és önállóan vásárolnak akár gyerekruhát is, és karakán nők, akik nem hagyják, hogy átvágják őket a szolgáltatók. És vannak sikerorientált nők és érzékeny férfiak, bármit is mondjanak az önsegítő könyvek szerzői. Vannak nők, akik egyedül, a világgal dacolva nevelnek kiegyensúlyozott embereket a gyerekeikből, és vannak teszetosza férfiak, akik a saját életüket sem tudják kézben tartani.
A személyiségünk sok rétegből tevődik össze, és a nemünk csak az egyik, ami így-úgy meghatározza. És persze akarva-akaratlanul, nyilvánvalóan vagy észrevétlenül, kisebb vagy nagyobb mértékben hatással is vagyunk egymásra, és átveszünk egymástól jobb-rosszabb gondolkodási mintákat. A múltkor ketten voltunk Ádámmal, és figyelmeztettem valamire, amiért inkább az apja szokott rászólni. Nem szívta mellre, vigyorgott és hírolvasós hanghordozással azt mondta: „Férjévé avanzsált ez a középkorú nő.” Én sem szívtam mellre. „Fenékbe billentette szemtelen gyermekét ez az édesanya” – válaszoltam. Jót nevettünk. Mert egy bolygóról jövünk, és értjük egymás nyelvét.