Egy francia idősotthonban senki sem kapta el a koronavírust. Hogy mi volt a módszerük? Pizsamaparti
A Lyon melletti Corbas idősotthonában 106-an élnek. Amikor az otthont vezető Valerie Martinhoz eljutottak a hírek arról, hogy milyen mértékben tarol a koronavírus az idősotthonokban Európa-szerte, úgy döntött, drákói intézkedéseket vezet be, hogy megvédje a rá bízottakat.
– támasztotta alá a döntését Martin az Associated Pressnek adott nyilatkozatában.
Úgy döntött, 100%-os vesztegzár alá helyezi az épületet és ennek érdekében kihirdette a személyzet és az ápolók körében, hogy csatlakozzanak hozzá: költözzenek be az otthonba három hétre. Szerencsére 29 alkalmazott vállalta önként, hogy marad, és párnákat, hálózsákokat, matracokat helyeztek el a padlón.
A három hétből végül 47 nap lett, és a 29-ből 12 dolgozó maradt végig. Az elszántságuk meg is hozta az eredményét: május 4-én, hétfőn mind a 106 lakó tesztje negatív lett. „Sikerrel jártunk – nyilatkozta Martin. – Minden nap, minden óra győzelem volt.”
A gondozók, akik „boldog elkülönítettek”-nek nevezték magukat, dudálva, vidám autós konvojban távoztak, hogy aztán otthon újra láthassák a családjukat és a házi kedvenceiket.
„Kemény volt – mondta az AP-nek Vanessa Robert ápoló. – De akadtak örömteli pillanatok is, amikor esténként összegyűltünk, ökörködtünk, vízibombákkal dobáltunk egymást.”
A kívül maradt alkalmazottak szállítottak ételt és más szükséges eszközöket a bentlakóknak, és nem találkoztak személyesen velük. Ezért az otthon lakóinak sem kellett bezárkózniuk a szobájukba, hanem együtt tölthették a mindennapjaikat egymással és az alkalmazottakkal. Amire különösen nagy szükség volt, mert ezzel a döntéssel csökkenteni tudták az elszigeteltségből fakadó depresszió és más mentális problémák kialakulásának esélyét.
Az első két napban a személyzet nagytakarítást végzett az otthonban és ezalatt a lakók nem hagyhatták el a szobájukat. „Már ebben a két napban akadtak, akik nem akartak enni, felkelni, hagyni, hogy megfürdessék őket” – magyarázza Martin. Ezt követően azonban, amikor visszatértek a mindennapos játékok és közös étkezések, mindenki jókedvű maradt 47 napon át.
A helyi újságok nemzeti hősként ünneplik Valerie Martint, aki azonban egyszer sem érezte, hogy túl nagy áldozatot hozott volna. „Olyan volt, mint egy hosszú nyári tábor – mondta. – Sokat lehet visszakapni abból, ha az ember százharmincadmagával él összezárva.”