Március 6-tól már megvásárolható a 2025-ös tavaszi Éva Magazin! Tudtad, hogy akár online is beszerezheted? Kattints ide!

BÖRÖCZ JUDIT

2006 óta tevékenykedik előadó-művészethez kapcsolódó területeken különböző intézményi és független kontextusokban, nemzetközi kapcsolati és színház-tudományi háttérrel. Dolgozott többek közt a Műhely Alapítványnál és a FÜGE nemzetközi referenseként, a közelmúltban pedig kutatóként, projektek társalkotójaként és kreatív producerként volt aktív, ez év január 1-jétől a Trafó programvezetője. Judit megfogalmazásában a tabudöntögető színház a társadalmi konvenciók és az uralkodó narratívák kritikai tematizálására vállalkozik, és rákérdez bevett, többségi elgondolásokra. A tabudöntögető művészet arra világít rá, hogy a társadalmi konszenzus nem teljes körű, hogy vannak eltérő vélemények és viselkedések, amelyek jogot formálnak arra, hogy a nyilvánosságban megjelenjenek. A szakember úgy véli, hogy mindaz tabunak számít, amiről társadalomként nem tudunk vagy nincs terünk nyilvánosan beszélni, mert a kibeszélés a hatalmon lévőknek nem érdekük, az veszélyezteti a fennálló rendszert vagy egy adott téren a konszenzust, ráadásul a feldolgozatlan közös ügyekhez trauma vagy erős szégyenérzet kötődhet.

„Ebben az értelemben tabudöntögetőnek gondolom a hazai színházban például a Pintér Béla és Társulata Titkaink, valamint Kelemen Kristóf Megfigyelők című előadását, amelyek hangsúlyosan a kibeszéletlen államszocialista múlttal foglalkoznak. Ide sorolom a Pálinkás Bence Györggyel közös munkánkat, A kis olvasztótégelyt is, amit a 2021-es OFF Biennáléra készítettünk. A nacionalizmus 19. századi értelmezésével foglalkoztunk, valamint az időben változó 1848-olvasatokkal.”

SZÍNHÁZI TABUTÉMÁK

Van, ami nem az elhallgatás mechanizmusa mentén kerül tabusításra, helyezhetünk egy személyt, jelenséget is olyan magas polcra, hogy nem elfogadott kritikával illetni. Judit ilyennek tartja például az anyaság-szülőség nyilvánosságban idealizált témáját, így annak árnyalt bemutatását, ami feltárja a nehézségeket, akár a negatív érzelmeket. „Különösen akkor, ha a gyermekvállalás szegénységgel, strukturális egyenlőtlenségekkel is összekapcsolódik, ahogy Monica Marinescu Matern című előadásában, amely konkrét példákkal mutatja be a szülőség gazdasági terheit. Ezt a munkát a Jurányi Házban mutattuk be 2023-ban a CSET FESZT keretében.” A testhez, ahhoz, hogy kiknek, milyen testeknek ad láthatóságot a színpad, szintén kapcsolódnak tabuk.

„Még nagyon messze vagyunk attól, hogy más képességű emberek egyenlő módon legyenek jelen a színházi szcéna egészében (és nem csak a reflektorfényben). Az elmúlt évekből az ArtMenők és a HODWORKS Idol című előadása, ami a Trafóban került színpadra, egy fontos példa. A fizikai akadálymentesítés mellett a gondolkodásunkban is nagy szükség van akadálymentesítésre, és itt hoznék be egy nagyon fontos szempontot: a tabuk ledöntéséhez nem mindegy, milyen pozícióból szólal meg egy előadás, mennyi esélye van a társadalmi diskurzusokat alakítani.”

KI BESZÉL?

Judit arra is rávilágít, hogy az alkotóknak fontos tisztázniuk, amikor társadalmi kérdésekhez, akár tabukhoz nyúlnak, hogy ki beszél, kapcsolódnak-e az adott témához, van-e személyes érintettségük – és ha nincs, kiket és hogyan vonnak be, érvényesül-e a semmit rólunk nélkülünk elve.

„Az első meghatározó ilyen élményem Schermann Márta Árva álom című munkájához kapcsolódik, aminek az előkészítésén dolgoztam, 2016-ban a Trafóban volt a bemutatója. A projekt a prostitúcióval foglalkozott állami intézményben nevelkedő fiatalok történetein keresztül. Volt egy elképzelésem, véleményem a témáról, de ekkor tapasztaltam meg a gyakorlatban, hogy a kutatás során milyen kulcsfontosságú a nyitottság. Minden interjú, szakértőkkel szervezett találkozó újra és újra megkövetelte, hogy felülvizsgáljam az addigi értelmezésemet, és aláhúzta, hogy milyen fontos a többhangúság egy társadalmi kérdésekre, problémákra fókuszáló munkában.”

DÉZSI FRUZSINA

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaíró mesterképzésén végzett, jelenleg az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, 2019-től a TÁP Színház produkciós vezetője. Fruzsina a „politikus színházzal” kapcsolatos gondolatait osztja meg elsőként, s ennek során a színházak önvizsgálatának szükségességére is kitér.

„Szeretünk arra büszkék lenni itthon, hogy milyen bátor, politikus színházunk van. Én ezzel nem értek egyet. Politikai színházunk van, politikus viszont hihetetlenül kevés. A színházkultúra nálunk a legtöbbször nem cselekvés, inkább puszta beszéd. Gondoljunk csak például az elmúlt években olyannyira népszerű politikai kabarékra, köztük is az egyik legfrissebbre, a Katonabeli Mefi sztólandre. Szellemes szöveg, zsigeri látvány, nagy színészi teljesítmények – szerintem mégse mond semmi újat a valóságunkról. Mintha eljátszaná a bátorságát. A színpadi fi kciót összemossa a valósággal, méghozzá humorral, számos politikailag releváns problémát tematizál, és jó kabaré módjára vígan él is a túlzás eszközével, ugyanakkor meglátásom szerint nem reflektál a saját működésére. Bevállalni a tökéletlenséget, ez például egy tabu lenne.”

ZSENIKULTUSZ TABUJA

Szakértőnk szerint sokszor jó volna, ha a kinevetést a megérteni akarás váltaná fel. Például szívesen látna egy olyan előadást, amelyben nemcsak nevetünk Trianon eltörlésének vágyán, hanem megpróbáljuk megvizsgálni, hogy mit is céloz valójában ez a vágy, s miért is lehet vele még mindig hatékonyan politikailag és pszichológiailag is operálni. Dézsi Fruzsina szerint „a felülnézet, a valósággal szembeni gúnyos nevetés – amely persze lehet egyfajta ösztönös menekvési kísérlet – érzésem szerint sokszor elnyomja a valódi látás lehetőségét”. Arra a kérdésemre, hogyan lehet ma Magyarországon úgy megszólítani a közönséget egy-egy tabut feszegetve, hogy az ne csak provokáljon, hanem párbeszédet is elindítson, azt válaszolja, hogy bár manapság magas a nézők ingerküszöbe, és ezért nehéz ténylegesen provokálni, el kellene mozdulni attól, hogy a valóságot állandóan kabaré-idézőjelbe tesszük, vagy hogy nagy shakespeare-i karakterek szájába adunk aktualizáló mondatokat.

„A provokáció számomra valahol ott kezdődik, mint Pintér Béla Jubileumi beszélgetések című előadása – magyar társulatvezetőt ilyen bátran reflektálni önnön pozíciójára és megítélésére, aligha lát az ember. Ez az előadás például merészen és hatékonyan mozgatja meg a zsenikultusz tabuját. Feszegeti a kérdést, hogy meddig lehet elmenni a művészet nevében, hogy hol végződik a színész és hol kezdődik az ember, egyáltalán ki húzza meg ezeket a határokat. Ez százszorosan igaz Urbán András hiperreflektív színházára, amely elsősorban annak a nézőközönségnek szól, amely nem azt várja el a színháztól, hogy az visszatükrözze a saját percepcióit, előítéleteit és világnézetét.”

NEM A KÖZÖNSÉGEN MÚLIK

De vajon a közönség elég befogadó a jó értelemben vett provokáló előadások tekintetében?

„Urbánnak sikerült megteremtenie a közönségét, így azért nem reménytelen a helyzet. Egyébként is azt hiszem, sokkal nyitottabbak a nézők, mint amiképp azt szeretjük elgondolni. Ez persze logikus is, mert ha nyitott nézőket tételezünk föl, akkor nekünk magunknak is nyitni kéne valami más felé, az meg mégse olyan könnyű. Ördögi kör. De összességében mégiscsak azt mondanám, hogy a tabutematizálás és a provokáció nem egymást kioltó, hanem egymást segítő folyamatok lehetnek – valójában számomra minden azon múlik, hogy hiteles és önmagával őszinte tud-e maradni az előadás, és persze az intézmény, a társulat, amely létrehozza azt” – vallja Dézsi Fruzsina.

NINCS „KŐBE VÉSVE

Könnyen azt feltételezhetnénk, hogy a független színházak lehetnek csak jó táptalajai a tabuk megbolygatásának, ám Fruzsina árnyalja a képet. „Ott van például a már említett Urbán András, aki előbb a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, most pedig az Újvidéki Színház igazgatójaként hoz létre előadásokat. Kiválóan működik. Kelemen Kristóf, a Független Színház Magyarország vagy a Sajátszínház munkái ugyancsak remek példák arra, miként lehet kitágítani a reprezentációs teret, miként lehet kiforgatni a tabukat önmagukból. Nem a függetlenségben, nem a kőszínháziságban látom tehát a döntő tényezőt, hanem sokkal inkább abban, hogy milyen mikrorendszert képvisel az adott intézmény. Azaz: tud-e, akar-e elég időt, empátiát, biztonságot adni ahhoz, hogy létrejöhessen a valódi kísérletezés. Az adott színház mentalitása, önmagáról való gondolkodási struktúrája sokkal fontosabb a finanszírozási formánál.”

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin tavaszi lapszámában olvasható! Már kapható!