– Mindig is nagy családra vágytál? A pároddal eleve azt terveztétek, hogy sok gyermeketek lesz?

– Igazából nem terveztük el előre, hogy ilyen nagy családunk lesz, csak azt tudtuk, hogy nagyon szeretnénk gyereket, aztán amikor megszületett a kislányunk, beleszerettünk az érzésbe, amit a szülőség adott. Újra meg újra felerősödött bennünk a vágy, hogy legyen még egy babánk. Mindegyik terhességem tervezett volt, de az spontán alakult, hogy végül öt gyermekünk lett.

– Hogyan alakult az életetek: mennyire vált nehezebbé a gyerekek születésével? Te hogyan tudtad a karriervágyadat félretenni a hosszúra nyúlt babázós időszakban?

– Amikor megismerkedtünk a férjemmel, neki már volt egy cége, amit még az egyetem alatt indított el és egyre sikeresebbé vált. Nekem meg volt egy karrierem, amit az első baba születése miatt jegeltem egy időre. Persze akkor még azt gondoltam, amint csak lehet, visszamegyek dolgozni, de mivel sorban egymás után jöttek a gyerekek, dönteni kellett: én vagy a férjem épít karriert. Valahogy magától értetődött, hogy a férjem munkája kerüljön előtérbe, én pedig otthon maradjak a gyerekekkel. Úgy éreztem, amíg kicsik, nagyobb szükségük van rám, mint a munkahelyemnek. Persze voltak nagyon nehéz periódusok, hiszen hónapokon keresztül éjszakázni, folyamatosan kialvatlannak lenni és egy felnőtt számára kimerítő, monoton életritmus szerint élni, a felnőtt léttől szinte teljesen elszigetelődve, ahol nem érnek ingerek – legalábbis nem olyanok, amilyenekre vágynál –, hatalmas kihívást jelentett. Még akkor is, ha az anyaságban rengeteg szépség van. Ám amikor mélyponton voltam, leginkább azon töprengtem, vajon mikor kapom vissza a „normális”, felnőtt életem, mi lesz a karrieremmel. Az sem segített, hogy a férjem a munkája miatt sokat utazott, üzleti vacsorákra járt, miközben én otthon ültem. Bár magamnak sem mertem bevallani, de féltékenységet éreztem. Ám végül bármilyen rossz érzés is volt, neki is bevallottam, hogy irigy vagyok rá azért, hogy ő el tud menni otthonról, és ki tud teljesedni. Szerencsések voltunk, hogy meg tudtuk beszélni, hogy most ő építi a karrierjét, de hogyha vége lesz a kisgyermekes időszaknak, akkor ő fog egyet hátrébb lépni, és utána én építhetem a saját karrieremet.

– És egyszer csak elérkezett a várva várt pillanat: visszatértél a munka világába. Zökkenőmentes volt az átállás?

– A családi vállalkozásunkban kezdtem dolgozni és egy teljesen új napi rutint kellett kialakítanom. Ez azért is volt nehéz, mert a gyerekek még kicsik voltak, óvodába és iskolába jártak, ezért nekem fél 9 és 4 óra között kellett mindent megoldanom és elintéznem. Ez iszonyú intenzív és koncentrált munkát igényelt. Nem tehettem meg, hogy napközben szétesek vagy elkalandozik a figyelmem. Vezérigazgató-helyettesként hozzám tartozott rengeteg projekt, többek között a jogi teendők, a HR és más kulcsfontosságú területek, ami egész nap fókuszált figyelmet követelt tőlem. Az lett a módszerem, hogy amikor beléptem az irodába, letettem az otthoni teendőket és egészen addig nem kapcsoltam vissza anya üzemmódba, amíg el nem indultam a gyerekekért. Ám attól kezdve csak az övék voltam. Megtanultam, hogy a családot és a munkát nem szabad keverni, érdemes százszázalékosan ott lenni, ahol éppen vagyunk: ha a munkahelyen, akkor a munkában, ha pedig otthon, akkor a gyerekekkel.

– Nem érezted a negatív sztereotípiát, ami miatt számtalan, a munka világába visszatérő anya panaszkodik? Nem kellett duplán megküzdened a helyedért, a pozíciódért és az elismerésért?

– Az IT területén többszörösen hátrányos helyzetből indultam: nőként, ötgyerekes anyaként, jogászként tulajdonképpen az összes létező hendikeppel felszerelkezve állítottam be egy durván férfiak uralta világba. És persze sokan kérdezték, hogy miért nem vagyok inkább a gyerekeimmel, mit keresek én az IT szektorban jogászként. Szerencsére az idő engem igazolt.

– Mit kellett megtanulnod ezekben az években? Milyen új készségeket fejlesztettél ki magadban?

– Felismertem, milyen sok párhuzamot lehet vonni a munka és a család között, hiszen az életünk mindkét területén ugyanazok az alapkészségek fontosak: a fókuszáltság, a következetesség, a kitartás és a szorgalom. És persze az is nélkülözhetetlen, hogy higgyünk önmagunkban. A nők egyébként is sokkal hajlamosabbak arra, hogy elbizonytalanodjanak a saját képességeiket illetően. Szerencsére én mindig bíztam önmagamban, kisgyermekkorom óta a személyiségem része, hogy tudom: amit eltervezek, azt meg tudom csinálni, képes vagyok rá. Azt gondolom, hogy nagyon fontos az egyensúly a társadalomban, hogy legyenek női vezetők, mint ahogy férfi vezetőkre is szükség van. Abban hiszek, hogy a kettő együtt tud jól működni, mert mindkét nemnek megvannak azok a képességei, amelyeket hozzá tud adni pluszban a munkájához és így egészítik ki egymást.

– Az általad alapított Mindwell Pszichológiai Központban a családok mentális állapotával is foglalkoztok. Mit tapasztalsz, milyen mentális állapotban vannak most a szülők és a gyerekek és jellemzően milyen problémákkal fordulnak hozzátok?

– Sajnos össztársadalmi szinten is látszik, hogy nem vagyunk jó mentális állapotban. Gondoljunk csak arra, hogy mire a munkahelyünkre beérünk, mennyi negatív inger ér bennünket! Ez már igazából a családban elkezdődik. Mindennek az alapja, hogy mi, szülők ne csak fizikálisan legyünk jól, hanem mentálisan is. Ahhoz pedig, hogy mi magunk jól legyünk, tudatosan törődnünk kell a mentális egészségünkkel is. Ha egy gyerekkel gond van, az nagy százalékban arra vezethető vissza, hogy a családban, a mikrokörnyezetükben „elcsúszott” valami. A stressz, a szorongás, a teljesítménykényszer egyre inkább próbára teszi a társadalom minden tagját, értelemszerűen a szülőket is, és ez a probléma sajnos a gyerekek életébe is begyűrűzik.

A központunkban nagyon sok gyerek fordul meg – nagyjából fele-fele arányban vannak a felnőttek és a gyerekek –, óvodáskorúaktól a kamaszokig. Sokan küzdenek figyelemzavarral, önbizalomhiánnyal, teljesítménykényszerrel, szorongással. A felnőttek – zömében nők – a legtöbbször a stressz, depresszió miatt fordulnak hozzánk segítségért. Sajnos azonban még mindig él a sztereotípia – főként a vidéki városokban és a kisebb falvakban –, hogy aki pszichológushoz jár, az bolond vagy legalábbis gyenge. Pedig nem a gyengeség, hanem épp az erő jele, ha valaki felismeri és kezeli az elakadásait. És milyen jó lenne, ha már gyermekkorban odafigyelnénk ezekre az elakadásokra, mert akkor felnőttként nem a gyermekkori traumáinkon kellene dolgozni, hanem a jelen problémáira tudnánk fókuszálni. Jó lenne, ha a mostani gyerekek már úgy nőnének fel, hogy számukra olyan természetes segítséget kérni mentális gondok esetén, mint egy fogfájásnál.

– Hogyan jött a pszichológiai központ ötlete?

– Amikor visszatértem a munka világába, tudtam, hogy valami olyasmivel szeretnék foglalkozni, amivel segíthetek másoknak. Azt éreztem, hogy úgy szeretnék egy segítő szolgáltatást létrehozni, hogy az professzionális is legyen, és mellette jó célt is szolgáljon. Akkor jött a szolgáltató központ ötlete, amely segítséget nyújt másoknak a mentális egészségük megőrzésében, illetve visszaszerzésében. Azt láttam ugyanis, hogy a fizikális egészséggel még úgy, ahogy foglalkozunk, de a mentálissal már kevésbé, pedig a kettő csak együtt működik igazán. A személyre szabott segítségnyújtás mellett vannak önismereti csoportjaink, amelyek által egy olyan közösség részévé válhatunk, amelyben mindenki ugyanolyan vagy hasonló problémákkal küzd. Ez a módszer például az elszigetelődésre hajlamos kamaszoknál nagyon jól tud működni.

Már a kezdetekkor tudtam azt is, hogy nem egy klasszikus profitorientált vállalkozást szeretnék létrehozni, hanem egy olyat, amely pro bono tevékenységet is folytat együttműködve olyan civil szervezetekkel, alapítványokkal, amelyeknek fő profilja mások megsegítése. Így született együttműködés például az Egyszülős Alapítvánnyal, a Világ Szépe Alapítvánnyal, a Hintalovon Alapítvánnyal és a Van Helyed Alapítvánnyal. Ezen kívül pedig az edukáció és a prevenció is fontos része a tevékenységünknek, hogy minél szélesebb körben tudatosítsuk a mentális egészség fontosságát.

Neked milyen eszközeid vannak a kiégés megelőzésére, és hogy egyensúlyban tudj maradni?

Néha ki kell szakadni hosszabb időre a munkából. Mi minden évben elmegyünk a családommal 3 hétre és emiatt soha nincs lelkiismeret-furdalásom, mert saját tapasztalatom, hogy csak az tud adni, akinek van miből. Ezzel mindenki jól jár: a gyerekek egy kiegyensúlyozott szülőt, a munkahely pedig egy kreatív, motivált munkaerőt kap vissza. Észre kell venni, hogy nem facsarhatjuk magunkat a végletekig, mert az törvényszerűen kiégéshez vezet. Egy anyának sem kell 0-24 órában rendelkezésre állnia, még akkor sem, ha a társadalom a mai napig ezt várja el tőle. Amikor hónapokon, éveken keresztül nincsen szabadságod, mert éjjel-nappal, mindig rendelkezésre kell állnod, akár kiégéshez is vezethet, a kialvatlan, fáradt anyuka tulajdonképpen fizikálisan és mentálisan is működésképtelenné válik. Mert emberi dolog, hogy elfáradunk, ezért nem szabad rosszul éreznünk magunkat. Nem szabad ezt a végletes állapotot megvárni, tudnunk kell határt húzni és segítséget kérni.