Augusztus 15-től már megvásárolható a 2024-es őszi Éva Magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

– Énekesnőként döntöttél úgy, hogy tanárképzőre mész. Nem éppen megszokott sorrend…

– Aki ismer, nem nagyon lepődött meg rajta, velem gyakran megesik, hogy támad egy váratlan ötletem, én pedig megvalósítom. A gimnáziumban például eleinte még tengerbiológus akartam lenni, meg is tettem mindent a dolog érdekében, majd valahogy áttolódott a fókusz a zenére. Régi titkos vágyam volt, hogy énekesnő legyek, amit sokáig elhessegettem, aztán mégis úgy döntöttem, megpróbálom. Elvégeztem a Kodolányi János Egyetem előadóművészet–jazzének szakát, egyre több akusztikus koncertet adtam, vokalista lettem a Blahalouisiana zenekarnál, jártuk a fesztiválokat. Iszonyú izgalmas volt, közben viszont arra is rájöttem, hogy nem vagyok az az alkat, aki könnyen bele tudja magát engedni a művészéletbe, sokkal inkább két lábbal a földön álló típus vagyok, akinek kellenek a keretek. Szerettem volna, ha van egy civil szakmám is az éneklés mellett, ezért döntöttem úgy, hogy elvégzem a Szegedi Tudományegyetem énekzene tanári szakát. Aztán néhány évvel később még hozzácsaptam egy angol szakos tanári diplomát is a Károli Gáspár Református Egyetemen.

– Mikor jöttél rá, hogy a tanítás nemcsak egy biztonsági tartalék lesz, hanem hivatás?

– A szüleim mindketten pedagógusok, anyukám magyar-, apukám pedig biológia-ének szakos tanár, úgyhogy nem volt ismeretlen számomra ez a világ. Engem ők sosem tanítottak, de máig emlékszem, mennyire jó érzés volt azt hallani a többiektől, hogy szeretik őket és hogy mennyire jó fejek. Apukámnak a szülei is pedagógusok voltak, a nagypapám, Marik Mihály ráadásul olyan legendás iskolaigazgató volt Rákócziújfalun, hogy szerintem ma sem találnék ott olyan embert, aki ne ismerné a nevét. A tanítási gyakorlat volt az a pillanat, amikor először azt éreztem, hogy jó döntést hoztam. Rájöttem, hogy az, amit nagyon szeretek a zenélésben, megvan a tanításban is: ugyanúgy szórakoztathatom az embereket, csak épp nem koncertekkel, hanem a tananyaggal. Azt éreztem a gyakorlaton, hogy szeret az osztály, ami annyira feltöltött, hogy még többet adtam bele. A mai napig emlékszem, milyen kedves üzeneteket írtak nekem kis cetlikre azok a hatodikos gyerekek.

– Végül tanárként mégsem ezt a korosztályt választottad.

– Jó élmény volt a gyakorlótanítás, nagyon helyesek voltak az általános iskolás gyerekek, de úgy éreztem, jobban megtalálom a hangot a középiskolásokkal, közelebb áll hozzám az ő lelkiviláguk, tudok azonosulni a problémáikkal. Úgy gondoltam, nekem annak idején nagyon sokat adott volna, ha van egy ilyen fiatal tanárnőm, akivel bármit megoszthatok. Már a második osztályomat tanítom osztályfőnökként is, és úgy tűnik, a sejtéseim beigazolódtak: kialakult egy olyan bizalmi kör, hogy tudják, bármivel kapcsolatban megkereshetnek, ha szeretnének velem beszélgetni kicsit. Ezek főleg tipikus kamaszproblémák, szerelmi vagy barátnős háromszögek, de olyan is van, hogy nehezebb történettel találnak meg a diákok.

– Olyankor hogyan tudsz segíteni?

– Az a legfontosabb, hogy megmutassam nekik, hogy szerethetők és értékesek. Sokan küzdenek azzal, hogy nem kapnak elég szeretetet. Vannak persze olyan problémák, amelyeket nem én fogok tudni megoldani, de talán kicsit ki tudom belőlük zökkenteni őket, fel tudom vidítani a mindennapjaikat. Alapvetően is nagyon pozitív személyiség vagyok, nem esik nehezemre mindig a jóra fókuszálni, és erre biztatom a gyerekeket is.

– Milyennek látod a mai fiatalokat?

– Nekem úgy tűnik, hogy valahol nagyon össze vannak törve. Mintha nem lenne elég a szeretet, amit kapnak. Nehéz ezzel szembesülni, én nem éreztem ezt fiatalon, és nem láttam ilyesmit az osztálytársaimon sem. Nem tudom, mi az oka, vagy hogy vannak-e olyan iskolák, ahol ez ennyire nem érezhető. Bízom benne, hogy igen. Azt hiszem, a mai gyerekek jóval előrébb tartanak az érettségben. Hamarabb lesznek felnőttek. Néha meglepnek azzal, hogy 15 évesen bizonyos dolgokban mennyivel előrébb járnak, mint anno a mi generációnk. A felnőttek gyakran hajlamosak kritizálni a fiatalok öltözködését. Viszont ha észrevesszük, hogy mennyi inger, impulzus és információ éri őket ma, szerintem érthető, ha hamarabb válnak kis felnőttekké. És nemcsak a stílusuk olyan, mintha évekkel idősebbek lennének, hanem a gondolkodásuk is. Összességében azt látom, hogy nagyon ügyes szervezők, jól irányítanak és képesek gyorsan átlátni és megoldani a lélektani problémákat.

– Mit jelent nekik az okostelefon?

– Mindent. Szerintem egyetlen napot sem bírnának ki nélküle. Egyszer egy angolórán megkértem a diákokat, hogy mindenki vegye elő a telefonját, és nézzük meg, kinek mennyi az átlagos napi képernyőideje. Volt olyan gyerek, akinek nyolc óra volt az átlaga – ez egy teljes munkaidő –, és a többiek sem nyomkodták kevesebbet a telefont napi 4–6 óránál. Azért ez ijesztő. Szinte folyamatosan beszélgetnek egymással írásban. Nekem is el kellett fogadnom, hogy ez a fő kommunikációs csatornájuk, és hogy akkor is a Facebook Messengeren írnak, ha kérdésük van a tananyaggal kapcsolatban vagy át akarnak küldeni valamit. Alapvetően nincs is ezzel baj, ha egészséges mederben tartjuk – az én diákjaimnak meg kellett szokniuk például, hogy bár nyugodtan rám írhatnak Messengeren, öt óra után én már nem fogok válaszolni senkinek. Rengeteg hasznos hozadéka van annak, hogy ott van a zsebükben a telefon, bármilyen információt azonnal elérhetnek, rengeteget tanulhatnak a világról. Az más kérdés, hogy használják-e erre is, vagy leragadnak annál a rengeteg ostobaságnál, ami sajnos a legtöbb social media platformról ömlik rájuk. Amikor én voltam középiskolás, nem volt ennyi impulzus, és sokkal többet kellett küzdeni egy-egy információért.

– Lehet velük erről beszélni?

– Nevetnek csak rajta, nem veszik komolyan. De nem is hibáztatom őket, amikor 15-16 éves voltam, engem sem érdekelt, ha valaki kívülről akarta megmondani, mi jó és mi nem. Ebben az életkorban nagyon énközpontúak a gyerekek. Beszűkült a világuk, minden olyan végtelennek tűnik, mintha halhatatlanok lennének és a jövő nem létezne. Beszélhetek én akármennyit a tudatosságról, akár a telefonhasználat, akár a környezetvédelem vagy épp az egészséges életmód kapcsán, nem mindig fog átjutni a hangom a buborékuk falán.

– Mennyire építed be a tanításba a különféle digitális platformokat?

– Szeretek olyan játékos elemeket belevinni az órába, amik szórakoztatóvá teszik a tanulást. A két kedvenc platformom a Kahoot! és a Redmenta – ez utóbbi ráadásul magyar fejlesztés. Rengeteg múlik a kreativitáson, egészen másfajta élményt adhatunk így a gyerekeknek. És azt se felejtsük el, hogy ők már digitális platformokon szocializálódtak, rövid a figyelmük és nagyon magas az ingerküszöbük, néha a legjobb játék is unalmas nekik. Muszáj ezeket a dolgokat figyelembe vennünk az órák tervezésénél. A játékok teszik emlékezetesebbé a tanórákat, és a
gyerekek úgy tanulnak, hogy észre sem veszik. A fiatal tanárok amúgy alapvetően már ebben a szellemben dolgoznak, abszolút nyitottak az új megoldásokra, az idősebb generációnak viszont nehezebb átállni, bár sok olyasmi van, amit már ők is használnak. Sokféleképpen tehetünk egy órát érdekessé a diákok számára, és minden tanárnak kicsit más lesz a megoldóképlete, de a lényeg, hogy törekedni kell rá. Az énekórákra például gyakran viszek be gitárt, és amellett, hogy megtanuljuk Mozartot, átvesszük a mű- és a népzenét, becsempészek egy kis könnyűzenét is az órákba. Ha engedik a keretek és odafigyelünk az egészséges egyensúlyra, akkor ez nem elvesz, hanem hozzáad: megtanuljuk a kötelező tananyagot, amely szükséges egy sikeres érettségihez, és adok mellette egy pluszt, amiről tudom, hogy szeretik.

– Az osztályfőnöki szerepben könnyen megtaláltad magad?

– Még tartott a koronavírus-járvány, amikor 2021 márciusában elkezdtem ebben az iskolában tanítani, az első félévben csak online tartottam órákat. Szeptemberben már visszaállt a hagyományos tanítás, én pedig megkaptam az első osztályomat. Mivel nem ismertem még én sem az iskolát, volt rá példa, hogy hiába kérdeztek meg a diákok, merre van egy terem, pont olyan tanácstalan voltam, mint ők. Összetett iskola vagyunk, sokféle gyakorlati képzéssel, ráadásul én egy másfajta, gimnáziumi közegből jövök, kellett idő, mire egy technikum rendszerét teljesen átláttam. Bevallom, a szüleimet is többször felhívtam, hogy segítsenek már, hogy a KRÉTA-ban pontosan mire is kell kattintani. Elég maximalista vagyok, ezért az elején nehéz volt elfogadni, hogy nem biztos, hogy minden kérdésre azonnal tudom a választ. Azzal viszont szerencsére nem volt gondom, hogy megtaláljam a közös hangot a gyerekekkel. Nagyon széles az érdeklődési köröm, rengeteg olyan dolog érdekel, ami őket is – az utazás, a filmek, a divat. Nem volt nehéz kapcsolódnom hozzájuk.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin őszi lapszámában olvasható! Már kapható!