Nem szorítható skatulyákba és nem hajlandó megfelelni a társadalom elvárásainak: interjú Pető Kata színésznővel

Borítókép: Nem szorítható skatulyákba és nem hajlandó megfelelni a társadalom elvárásainak: interjú Pető Kata színésznővel Forrás: Éva Magazin
Sokarcú, változékony, rejtőzködő. És nem utolsósorban bátor. Se szakmája skatulyáinak, se a társadalom 40 feletti nők felé támasztott elvárásainak nem hajlandó megfelelni. Finoman, érzékenyen, de lázad ellenük. Pető Kata nemcsak a színpadon képes megszólalni sokféle különböző hangon, de az életében is: énekel, jelmezeket tervez, doktorált erőszakmentes kommunikációból, rúdtáncol, gyerekeket nevel. Szerepekről színpadon és azon túl, férfi és nő közötti nagy korkülönbségről, könnyen osztogatott ítéletekről és sorsunk alakíthatóságáról beszélgettünk vele.

Augusztus 15-től már megvásárolható a 2024-es őszi Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Forrás: Éva Magazin

Egész évben olvasnivaló! ÉVA magazin 4 lapszámos nyomtatott előfizetés most ALL ACCESS ajándék digitális archívum hozzáféréssel a korábbi Éva lapszámokhoz.

– Honnan hozod ezt a sokszínűséget?

– Ezen még sosem gondolkodtam. Mindig is vonzódtam a reneszánsz embertípushoz. Régebben sokkal elterjedtebb, elfogadottabb volt, hogy valaki sokoldalú, most viszont úgy látom, hogy a környezet egy picit gyanakszik, ha valaki ennyiféle dolog iránt érdeklődik egyszerre. Emlékszem, mennyire boldogan iratkoztam be a doktorimra, mire egy rendező, akit egyébként nagyra tartok, megkérdezte: „Mi van, nem megy a szekér?” Mintha azt feltételezné, biztos azért doktorizom, mert színészként nem vagyok jól pozicionálva, és rengeteg az időm. Jelmeztervezőként is van olyan szakmabeli, aki egyáltalán nem fogad el, hiszen én színész vagyok, szó se lehet róla, hogy neki jelmezt tervezzek.

– Mintha ebben egy kicsit még mindig az elmúlt rendszer „a nyugdíjig ugyanott kell dolgozni látásmódja és elvárása tükröződne. Vagy az a feltételezés, hogy aki túl sok minden iránt érdeklődik, az egyikben sem tud igazán elmélyülni.

– Igen, valami ilyesmi lehet benne. A színésznőkkel kapcsolatban például gyakran hallom, hogy aki anyává válik, már nem lehet elég jó a szakmájában. Nemrégiben egy rendező azt mondta, hogy két gyerek után már nem jó színész egy színész. Pedig ebben is annyira különbözőek vagyunk: valakinek fél óra megcsinálni valamit, nekem ugyanarra másfél óra kell. Nem lenne szabad ezekben a kérdésekben sem általánosítani.

– Abban, amit mondasz, talán az a társadalmi elvárás is benne lehet, hogy egy nőnek választania kell a szerepei között, és nem lehet anya és sikeres a munkájában egyszerre. Te találkoztál személy szerint ezzel a véleménnyel?

– Ezzel is és azzal is találkoztam. Huszonhét évesen szültem a fiamat, és az akkori színházigazgatóm szó szerint azt mondta, amikor terhes lettem, hogy azonnal vetessem el, mert ebből így nem lesz pálya. Szerencsére felébredt bennem egy nagyon erős életösztön, és abban a szent pillanatban biztos voltam benne, hogy ez a gyerek meg fog születni, pedig elég kétséges volt a párkapcsolatom is. De találkoztam ellenpéldával is: egy másik rendező azzal biztatott, hogy az anyaságtól csak jobb színésszé válok. Az viszont általánosan elmondható, hogy sokan másképp néztek rám, amikor terhes voltam, és nehéz volt visszakapaszkodni a szakmába még úgy is, hogy alig hagytam ki időt. Pedig azt hiszem, jó lett volna, ha kicsit többet tudok otthon maradni a gyerekekkel.

Forrás: Éva Magazin

– Szerinted mindenképp választani kell gyerek vagy hivatás között?

– Nem kell, de elismerem, hogy anyának lenni rengeteg áldozattal jár. Én mindig szakmailag hoztam meg ezeket az áldozatokat, és a gyerekek javára próbáltam dönteni, de tény, hogy sokat vannak egyedül otthon, sokkal többet, mint azok az osztálytársaik, akiknek a szülei 5-6-kor végeznek, és a hétvégéjük is szabad. Egy ideig a Schauspielhaus Graz színházban játszottam, és onnan egyértelműen azért jöttünk el, mert a kisfiam, Janó nem érezte jól magát, és nem volt kérdés, hogy mit kell tennem. A gyerekeim előtt egyébként sosem csináltam titkot abból, hol vagyok esténként, mindig vittem őket is magammal a színházba, főleg a nagyfiamat, amikor még csak ketten voltunk család. Az öltözőben előadás alatt megcsinálta a leckét, aztán mentünk haza. És ő egyáltalán nem akar színész lenni, de a műveltségét, kommunikációs képességét, érdeklődését és a széleslátókörűségét szerintem innen hozza. Most 16 éves, és ha hiányoztam is neki, úgy gondolom, ki tudta mindig őszintén fejezni.

– Ennyi idő távlatából melyik rendezővel értesz egyet: jobb vagy rosszabb színész lettél attól, hogy gyereket vállaltál?

– A gyerekvállalás hatalmas lépés volt a személyiségfejlődésemben, és biztos sokkal egysíkúbb színész lennék, ha nem váltam volna anyává. Hozzá kell tennem, hogy ez nem általános érvényű kijelentés a részemről, és semmiképp nem szeretném, ha ítéletként hangozna azok felé, akiknek nincsen gyereke, mert abban az élethelyzetben is meg lehet találni ezeket az utakat. Nekem a gyerekekkel töltött idő, a velük kapcsolatos rengeteg gondolat nagyon sokat lendített a személyiségemen, és azon is, hogy önmagamat is előtérbe tudjam sorolni. A gyerekekért mindig könnyebb bizonyos lépéseket megtenni, mint önmagamért, de ez végül abba fordult, hogy saját magamért is elkezdtem tenni.

Forrás: IMdb
Szervét Tibor, Pető Kata, Eke Angéla, és Bach Kata az Ischler című filmben.

– A játékodban, játékosságodban segített az anyaság?

– Képzeld el, hogy nem. Szeretek velük olvasni, kirándulni, táncolni, de nagyon nehezemre esik otthon szerepjátékokat játszani. Talán azért is, mert a színházban is ezt csinálom, és ez otthon már végtelenül fárasztóvá válik.

– Hogyan jött az életedbe a jelmeztervezés? Tudatosan készültél rá, vagy egyszer csak beütött?

– Beütött. Bár visszajelzések szerint valószínűleg régebb óta érdekelt. Gyakran voltam elégedetlen azzal, amit láttam, idegesített a koncepcióhiány, az összehordott ruhák, a civil öltözékek. A nagyapám, Szőnyi Ferenc operaénekes volt, és emellett festő is – talán innen jön ez az irány, bár én egyáltalán nem tudok rajzolni, photoshopban tervezek.

– Említetted a koncepcióhiányt. Sokszor én pont azt látom, hogy a jelmez túl koncepciózus, és eluralkodik a mondandón. Hogyan tudja jól szolgálni a darabot?

– Ez mindig nagy kérdés, és sokat gondolkozunk a rendezővel, dramaturggal, hogy az a koncepció, amit kitalálok, illik-e az előadáshoz vagy a rendezői elképzeléshez. Sokat
egyeztetünk, míg megszületik a végeredmény, de akármilyen is lesz a koncepció, számomra mindig fontos, hogy legyen humora a jelmezeknek, és szeretek belecsempészni a színész vagy a szerep jelleméből is a ruhákba. Mondják is, hogy már felismerik a stílusomat.

– Tényleg igaz, hogy a színész akkor tud igazán belelépni a szerepbe, ha felveszi a jelmezt?

– Ez olyannyira így van, hogy mindig azért harcolok, ne adjuk oda a jelmezt a színészeknek túl korán, a főpróbahét előtt. Hatalmas löketet jelent, és új fázisba lép a próbafolyamat, ha a színészek nem sokkal a premier előtt, egyszerre öltik magukra a jelmezeket, ha viszont nem jó az időzítés, az sokat ronthat ezen a folyamaton. Figyelni kell a színészek testbeszédére is. Ha kedvesen el is fogadják a jelmezt, de látom rajtuk, hogy karba vagy zsebre teszik a kezüket, toporognak, akkor nem érzik jól magukat benne, és igazítani vagy cserélni kell. Ha tetszik nekik a jelmez, automatikusan kihúzzák magukat, kitöltik a ruhát, és nem akarnak szabadulni belőle.

– Divatmárkában gondolkodtál?

– Igen, de nem vagyok harcos típus ebből a szempontból. Betörni egy ilyen sűrű piacra, nagyon nehéz. Pedig még azt is látom, miben tudnék más lenni, de arra például sajnálnám az energiámat, hogy üzleti tárgyalásokra járjak, vagy a közösségi médiában próbáljak érvényesülni.

Forrás: Éva Magazin

– Nekem úgy tűnik a veled készült interjúk alapján, mintha az idegen nyelv is egyfajta jelmez lenne, amit ha „magadra öltesz”, könnyebben megy a játék.

– Nevezhetjük jelmeznek is, de az idegen nyelv inkább egy olyan nagyfokú szabadságot ad, amitől lehullik rólam az a felelősség, hogyan bánok a nyelvvel, jól hangsúlyozom-e, őszintén mondom-e, amit mondok. Ilyenkor olyan játékosság költözik belém, amit szeretnék átmenteni a magyar nyelvű színjátszásomba is.

– Az idegen nyelv segít a távolításban?

– Talán, de az is benne van, hogy itthon a szakma vélt vagy valós elvárásainak akarok megfelelni, bár tudom, ennek semmi értelme, miközben külföldön ezek az elvárások számomra annyira felmérhetetlenek és beláthatatlanok, hogy szimplán csak teszem a dolgom. Még az sem okozott semmilyen gátlást, amikor Eddie Redmayne-nel forgattam, sőt meg sem ismertem magamat a vásznon, annyira könnyed és vicces voltam. Egyszer, amikor Grazban játszottam, mindenki lázba jött attól, hogy jön a müncheni igazgató, én viszont egyáltalán nem éreztem, hogy ennek tétje lenne, és amikor a bemutató után odajött gratulálni, csak könnyedén fogadtam. Vagy amikor a német nyelvterület legnagyobb színházi fesztiválján, a berlini Theatertreffenen játszottam, ahová az egész szakma vágyik eljutni, és a grazi igazgatónő minden fontosabb színigazgatónak bemutatott, semmilyen lámpalázat nem éreztem, mert lehetetlen lett volna felmérni az adott helyzetben, hogy ennek mekkora jelentősége van.

– Mintha az elvárásoknak csak abban a közegben lenne értelmük, ahol születtünk, ahol otthonosan mozgunk. Számodra nyomasztó itthon „tolni” magad?

– Tudom, hogy fontos és szükséges lenne, hogy időt, energiát fektessek a saját magam reklámozásába: sokan meg is teszik, és jól csinálják, s van, aki kínos – de én egyáltalán nem
érzem ezt önazonosnak, és hatalmas energia lenne megtalálni ezen a fórumon a saját hangomat. Még arra sem visz a lélek, hogy csináljak egy Pető Kata Facebook-oldalt. Ebben boomernek érzem magam, és sosem fogok tudni labdába rúgni például azokkal a huszonévesekkel, akik tiktokoznak, instáznak vagy influenszerek. Hozzájuk képest nevetséges az én kis próbálkozásom, hogy háromszor kirakom a Facebookra egy közönségszavazásnál, szavazzatok rám.

– Sok előadásod, az Árnyék, a Medea és a MILF is a női szerepekkel, a nőiség különféle aspektusaival, kihívásaival foglalkozik. A tabudöntögetőnek is aposztrofált MILF, amit saját életed inspirált, arról beszél, mit jelent ma 43 éves nőnek lenni, milyen társadalmi problémákat vet fel a nagy korkülönbség a nő javára. Hogy vagy magadban ezzel a „MILF-minőséggel”?

– Eleinte tiltakoztam az ellen, hogy azonosítsam magammal a MILF-jelenséget, és kiírjam, Pető Kata: MILF – még jó, hogy nem egyenlőségjel van a kettőspont helyén. A MILF-ségnek ez a jó nő aspektusa sokáig elfojtva volt meg bennem. Régebben egyáltalán nem érdekelt, ha valaki azt mondta, „de jól nézel ki”, sokkal inkább azt akartam hallani, hogy okos és bölcs vagyok, vagy jó anya. Tudatosan munkálkodtam azon, hogy értékelni kezdjem, ha valaki csinos, ad a külsejére és nőies. A rúdtánc iránti érdeklődésem ugyanebből a törekvésből fakadt. Azelőtt úsztam, futottam, bokszoltam, és bár a rúdtánchoz kell erő is, a mozdulatok a nőiség felé visznek. Megpróbáltam azok felett a sztereotipikus reakciók felett is tudatosan szemet hunyni, amelyeket a férfiaktól kaptam erre, holott biztos vagyok benne, hogy sokuk fel sem bírna mászni arra a rúdra.

– A „jó nőség” felé való nyitásnak volt valami indikátora? Esetleg épp az hozta el, hogy betöltötted a 40-et?

– El tudom képzelni, hogy az öregedés első jeleivel is kapcsolatban volt, de inkább egy belsőhang szólalt meg. Kamaszkoromban azért lett gerincferdülésem, mert szégyelltem a melleimet, ciki volt, hogy növekednek. Mostanra lett annyira stabil az önbizalmam, hogy bátran próbálgatni kezdtem ezt a szerepet is. De ebben nagy része van a biztonságos kapcsolatomnak is.

– A MILF kifejezést leginkább negatív kontextusban használjuk, de annak lehet egy nagyon pozitív jelentése, hogy egy nő meri felvállalni a szexuálisabb énjét is 40 után.

– A MILF-ségben van egyfajta közönségesség, primitívség, ahogy egyébként a rúdsportban is, de igen, létezik egy szép és bátor aspektusa is annak, ha egy nő fel meri vállalni a szexuális énjét. Az, hogy valaki ennyi idősen mer váltani, és elviselni a rengeteg ítélkezést, hatalmas erő.

– Ezzel kapcsolatban személyes tapasztalatod is van. Bátorság kellett ahhoz, hogy a személyes történetedet megoszd a közönséggel?

– Az egész készülődés, gondolkodás, tervezés, írás folyamán mindig ott volt bennem a félelem, ezt lehet-, kell-, szabad-e, és ami a legfontosabb, ízléses-e, nemcsak vizuálisan vagy a témáját tekintve, hanem a család, a barátok és önmagunkkal szemben is, hiszen tudvalevő, hogy a darab másik szereplőjével, Barnival (Rohonyi Barnabás – a szerző) mi egy pár vagyunk, a darabot a mi történetünk inspirálta. Végig kérdés volt, hogy átlépjük-e a jó ízlés határát, ami alatt én azt a fajta nyílt lapokkal való játszást értem, amire a közönség már nem kíváncsi, ami már inkább taszító. Kérdéses volt az is, hogy önsajnáltatásnak vagy humorosnak tűnik-e egy egy jelenet, vagy hogy tudom-e tartani a határt a privát történetek elmesélésében. Ezért is tartottam fontosnak hangsúlyozni, hogy bár az én történeteim inspirálták az elhangzottakat, de a karaktereket teljesen megváltoztattuk, összegyúrtuk, hogy senki se vegye magára, hiszen a történetmesélésnek nem lehet az a célja, hogy megbántsuk a másikat. A bemutató előtti két hétben nagyon erős félelemmé és teherré vált, hogy jó arányérzékkel tálaljuk-e a történetet, de a közönség is viccesnek találta a jeleneteket. Onnantól kezdve nagyon bíztam a darab erejében.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin őszi lapszámában olvasható! Már kapható!