Szégyen és gyalázat, ha eltörlik a mozgókép- és médiaismeret tantárgyat
A hír hallatán sok minden eszembe jutott. Az első gondolatom az volt, hogy kétszakos tanárként az egyik végzettségem ezennel piacképtelenné válik. A második, hogy kollégám tavaly diplomázott belőle: munka és gyerek mellett keserves, átvirrasztott éjszakák kísérték a várva várt oklevél útját, mire büszkén és boldogan mutathatta, itt a papír, kész, megcsináltam. Eszerint elpazarolt idő volt az a sok-sok áttanult óra.
De legyenek a mi szempontjaink mellékesek. A harmadik, legfontosabb gondolat a fő kérdés valójában: a gyerek. Mit veszít a tantárgy kimúlásával a diák, aki életének döntő részét a digitális világban éli le, ha akarjuk, ha nem?
A valószínűsíthető megszüntetés egyik megnevezett oka: „a tudatos médiahasználattal kapcsolatos kompetenciák fejlesztése” – állítólag – annyira átszövi már a többi tantárgyat, hogy nincs is rá szükség önállóan.
Rossz hírem van: nem okítja.
Az ugyanis tök más kérdés, hogy a pedagógus halad a korral, és egyre gyakrabban használ a tanteremben – már ha van rá lehetősége – infokommunikációs eszközöket. Ettől még nem válik egy óra médiaórává. Médiaóra akkor lesz, ha magát a tömegkommunikációt teszi meg a tanulás elsődleges tárgyává, a foglalkozásokat pedig megfelelő diplomával rendelkező szakember tartja. Ugyanúgy abszurd az audiovizuális tartalmak tudatos használatának tanítását számon kérni egy túlterhelt matektanáron, mint mondjuk egy töritanárnak azt mondani, hogy holnaptól oktasson testnevelést.
A másik ok a diákok nagy mennyiségű órája. Való igaz: a gyerekek tényleg túl vannak terhelve. De miért gondolja bármelyik törvényhozó azt, hogy a kis óraszámú, nem tantárgyi tudástól és dolgozatoktól hemzsegő médiaoktatást kell egy tollvonással kiiktatni? A legtöbb médiatanár kollégám nem tézékkel és házi feladatokkal tömi a gyerekfejet, hanem film- és médiaszövegeket mutat, beszélget, vitázik velük, a véleményükre kíváncsi. A gyerekek pedig nagyon hálásak tudnak lenni azért, hogy nem valami fényév távolságban lévő, holt anyaggal szembesülnek az órákon, hanem olyan témákkal, amikkel egyébként is naponta találkoznak. Még ma is előfordul, hogy csodálkozva néznek ránk: jé, a suliban olyasmiről is lehet beszélgetni, ami nem mumifikálódott a végtelen időben, hanem épp most zajlik a szemük előtt, sőt, mi is tevékeny részesei vagyunk?
A harmadik ok csak pletykák szintjén terjeng a pedagógusok között, a hivatalos indoklásban természetesen nem szerepel. Mi van, ha a mindenkori hatalomnak nincs szüksége gondolkodó, kritikus állampolgárokra? Mi van, ha szürke, bólogató, manipulálható tömeget akar, akin könnyen és gyorsan fog a propaganda? Ez persze vaskos konspirációs teóriának hangzik, de a tisztesség kedvéért kicsit foglalkozzunk vele. A mozgókép és médiaismeret alapvetően két témával foglalkozik. Filmtörténeti, filmelméleti ismeretek képezik az egyik részterületet, a tömegmédiával kapcsolatos tudás pedig a másikat. A tanár dönti el, melyikre helyezi a hangsúlyt.
Ha nem szeretne nagyon belefolyni a kényesebb kérdésekbe, beszélhet a plánokról, a kameramozgásokról, vagy vetíthet olyan filmeket, amikkel a diákok valószínűleg az életben nem találkoznának. Ne becsüljük le ezt a szegmenst sem: ha a gyerek ismeri az Odüsszeiát és a Bánk bánt, nem árt, ha klasszikus filmtörténeti remekművekkel is megismerkedik.
A tanárok többsége azonban a filmes tudás gyarapítása mellett a média témakörbe is belenyúl - vagy főleg azzal foglalkozik. És itt jön a lényeg. A gyerek ugyanis, akár tetszik, akár nem, a tömegkommunikáció bűvöletében él. Sok órán át lóg a mobilján, csetel, lájkol, megoszt, ismerkedik. Bekapcsolja a tévét és bámulja a tehetségkutatót, a doku-reality-t, a sorozatokat. Nagyon ritka, hogy virtuális tapasztalatairól értő felnőttel is eszmét cserél. Márpedig senki sem állíthatja komolyan, hogy ezekről a dolgokról nem kell beszélgetni a gyerekkel. Hogy magától tudja, miként kell a "kütyüket" tudatosan használni. És pont erre való a médiaóra. Hogy a diákok kritikusan viszonyuljanak a médiumokhoz: hogy megtanulják okosan használni őket: hogy tisztában legyenek az előnyeivel, de a hátrányaival is. Mondani sem kell, az olyan témák, mint például az internetes zaklatás, azaz a cyberbullying jelensége - ami akár öngyilkosságba is kergethet - a médiaórákon kap lehetőséget a kibontakozásra. Sok tanuló itt hall róla először részletesebben, szabadon kérdezhet, informálódhat, és a lélektani aspektusok mellett értesül a jogi lehetőségekről és szankciókról - akár potenciális elkövetőként vagy áldozatként. Saját történet: egy internetes zaklatásról szóló médiaórán tudtam meg, hogy bizonyos osztályok zárt csoportokban meztelen képeket köröztetnek volt barátnőikről. Mivel a dolog kiderült, az iskola hatékonyan felléphetett a probléma ellen. De amíg nem beszéltünk róla, a gyerekek azt hitték, az egész nem több egyszerű diákcsínynél! Ha tehát nincs meg a kellő platform, az egész homályban marad, hisz melyik gyereknek jutna eszébe földrajzórán a cyberbullyingról beszélgetést kezdeményezni (és nem, az osztályfőnöki óra sem jó példa, mert egyrészt az ofő nem feltétlenül médiatanár, másrészt annyi téma kerül elő az év során, hogy az internetre sokszor egyetlen másodperc sem jut).
Szóval mi, azaz a legtöbb médiatanár mind a film, mind a média ismeretanyagával dolgozunk. Sokszor nézünk a gyerekekkel régi, de ma is működő és élvezhető filmeket a Dr. Caligaritól a Truman Show-ig, helyretesszük a műfajokat, a szerzői és tömegfilm kérdését, hogy a diákok lássák: létezik más is a Marvel-univerzumon kívül. Utána pedig foglalkozunk a reklámokkal, a hírműsorok sajátosságaival, a tévés műsortípusokkal, az internettel, és igen: a propagandával is. Ha mindezt megszüntetik, vajon mikor és hogyan válik a passzív fogyasztással vádolt gyerek tudatos mozgóképszöveg-befogadóvá? Hogyan érti meg annak a működésmódját, amivel szabadideje legnagyobb részét kitölti?
Még mindig reménykedem benne, hogy az oktatásért felelős politikusok időben meggondolják magukat. Nem akarom elhinni, hogy birkákat nevelnének a gyerekeikből.