„Mindenkinek ugyanaz a 24 óra jut, csak rajtad áll, mit hozol ki belőle” – posztolja a 22 éves fitnesz influenszer, és arra próbál ösztönözni, hogy ne hanyagold el a testmozgást, mert igenis van időd rá, csak rajtad áll, hogy edzel-e aznap vagy sem. „Neked is ugyanaz a 24 órád van. Te mennyit szánsz belőle arra, hogy a TikTokot pörgeted, és mennyit arra, hogy tegyél az álmaidért?” – ezt már egy öntitulált coach posztjában látom. Abban igazat adok nekik, hogy sokan (köztük gyakran én is) túl sok időt pazarolunk el a telefonunk nyomkodásával, de abban nem, hogy mindenkinek ugyanazzal a 24 órával kell gazdálkodnia egy nap.

Egészen biztosan nem ugyanaz a 24 óra jut ugyanis egy egyedülálló, 22 éves fitnesz influenszernek, mint egy 38 éves háromgyerekes anyukának, aki a főállása és a háztartás mellett még egy vállalkozást is visz. Egy gyerekeit egyedül nevelő szülőnek sem ugyanaz a 24 órája van, mint annak, aki a férjére is támaszkodhat, mind az anyagiak, mint a gyerekek gondozása és a mindennapi logisztika terén. Tényleg ugyanaz a 24 órája van egy anyukának, aki kizárólagosan szoptatja a kisbabáját, és hosszasan ringatja, mint annak, akinek már iskolásak a gyerekei, és még esetleg a bébiszitter is besegít? Biztosan ugyanaz a 24 óra jut annak, aki saját cégét irányítva, otthonról dolgozik, mint annak, aki hosszú műszakokban dolgozik és naponta 1-2 órát ingázik a munkahelyére? Tényleg egyenlő lenne a helyzete annak, aki a beteg gyerekét vagy szülőjét ápolja, mint annak, akinek maximum a bundás kedvencéről kell gondoskodnia? Ugye, hogy nem?

Inspiráció lenne a cél, de...

Ezektől a tartalmaktól azért mászok falra, mert sokszor éppen az ellenkező hatást váltják ki, mint amit eredetileg szerettek volna. Motiváció helyett negatív spirálba löknek, mert rosszul érezzük magunkat, ha másokkal ellentétben nekünk nem sikerült belezsúfolnunk a napunkba az edzést, a naplóírást, a mély beszélgetést a párunkkal, a meditációt, az énidőt és még sorolhatnám azt az ezernyi dolgot, amire a társadalom szerint manapság biztosan mindenkinek „van csak 20 perce”. De nem! Nem az a lényeg ugyanis, hogy hány órából áll a nap – az tényleg mindenkinek 24 –, hanem hogy ebből a 24-ből hány órával rendelkezünk mi magunk, mert az határozza meg végső soron, hogy mit tudunk beosztani. Ha visszanézek a 10 évvel ezelőtti életemre, látom, hogy mennyivel több szabadidőm volt, és ez igenis rengeteget számít.

Jelenleg az öt hétköznapból három délutánon a munkaidőm letelte után azonnal rohanok a gyerekekért, hogy elvigyem őket tornára, balettre, és amíg a két nagy különórán van, a legkisebbel játszózunk vagy bevásárolunk. Utána irány haza, vacsora, házi feladat, játék, esti rutin, ami után már használhatatlan az agyam és a testem. Persze a maradék napokra is bőven jut teendő: a kutyával, a kerttel, a soha véget nem érő rendrakással, takarítással, mosással, főzéssel, szülinapi bulikkal, SZMK-teendőkkel, karácsonyra készülődéssel és ezt a listát is sorolhatnám a végtelenségig. És nem, nem reggel 8-kor kelek, általában 5-5:30. között, de mióta elkezdődött a tanév, így sem volt időm edzeni, mert hajnalban rendszerint a feladataimmal igyekszem utolérni magam. Nem panaszkodás mindez, csak az bosszant, ha a coach-nak és motivációs trénernek állt influenszerek szerint ezért vagy rosszul osztom be az időmet, vagy lusta vagyok, esetleg mindkettő. Szerintem ideje elengedni azt a narratívát, hogy minden a prioritizáláson és a hatékony időmenedzsmenten múlik, mert sokszor arról van szó, hogy a nap végére egyszerűen elfogynak az erőforrásaink: a figyelmünk, a türelmünk, az energiánk, ez pedig bizony az időnkre is befolyással van. És ebben nincs szégyellnivaló. Más terheket viselünk, másért felelünk, máshonnan indulunk, más 24 óránk van.

Ha pedig úgy érzed, jobban is beoszthatnád az idődet, nézd meg tippjeinket az alábbi galériában: