A sporttal való viszonyom messzire nyúlik vissza, már kislánykoromban feszült figyelemmel követtem a csapatsportokat, amelyek mindig hihetetlen izgalommal töltöttek el. Érdeklődésem mindig széles skálán mozgott, hiszen mai napig egyaránt rajongok a műkorcsolyáért, a vívásért, atlétikáért, de elsöprő szenvedélyét érzek a csapatsportok iránt is, amelyekből leginkább a tengerentúliak tudnak a képernyő elé szegezni. Bevallom, a mindennapokban inkább ezeket követem nyomon, ám amikor az olimpiára kerül a sor, akkor minden sportot szenvedéllyel szurkolok végig, együtt sírok és nevetek a sportolókkal, legyen az bármilyen versenyszám, a képernyő elé szegeződőm, és drukkolom végig egekben lévő pulzussal a versenyt. Azonban a kommenteket olvasva, úgy hiszem, egyre kevesebben vagyunk, akik tudjuk, mennyi munka és erőfeszítés áll amögött, hogy valaki egyáltalán csak kijusson az olimpiára. Mintha egyre többen felejtenék el, hogy bizony a sportolók is emberek...

A sportoló is ember

Nem titkolom, én is elszomorodom, ha nem olyan helyezést érünk el, amilyen előre jósolható volt, de könyörgőm, ki vagyok, hogy bíráljak egy olyan embert, aki minden tőle telhetőt beleadott a teljesítményébe, és vélhetően a legrosszabb napjain is milliószor annyira tehetséges az adott sportban, mint én, aki ülök a fotelben, és bírálom őt. Úgy hiszem, ez az olimpia sok területen rántotta le az emberiség álarcát, és mutatta meg a valósi énjét. Ám a legtragikusabb azzal szembesülni, hogy valahogyan mindenki feljogosítva érzi magát arra, hogy ezeket a sportolókat hol a mennyországba repítse, hol pedig a pokol legmélyebb bugyraiba lökje. Persze, láttuk már, hogy Magyarország minden kérdésben a több millió szakértő hazája, ám számomra kezd elviselhetetlenné válni az, hogy hiába teljesít valaki kiválóan, mindig találnak a viselkedésében, a teljesítményében egy kis szálkát, amit milliónyi darabra lehet szedni, mert úgy hisszük, jogunk van hozzá.

Nem vagyunk arra feljogosítva, hogy bíráljuk a sportolók teljesítményét

A valóság az, hogy nincs jogunk bírálni azt, hogy ki hogyan készült fel a versenyre, esetleg azt, hogy élete első olimpiáján hogyan teljesített, mire hogyan reagált, és hosszan sorolhatnám. Ameddig morális kérdésekbe nem ütközik a tett (ugyebár ilyet is láttunk), addig nincs jogunk senkit sem bírálni, sem a teljesítménye, sem pedig a viselkedése miatt. Kérdem én, hogy ha minden egyes munkanapodat több milliárd ember követné nyomon, nem találnának-e benne hibát? Mindenki hibázik, csak annyi a különbség a sportoló és a civil foglalkozású ember között, hogy míg ha én hibázok, azt maximum egy-két ember látja, ha a sportoló hibázik, vagy csak éppen nem olyan formában van, akkor az egész világ látja, és ítélkezik felette. Gondoljunk csak bele abba, hogy mekkora nyomás lehet azon az emberen, akinek másodpercek alatt kell teljesítenie azt, amit egészen eddig gyakorolt, méghozzá több milliárd ember szeme előtt. Elképesztő nyomás, teher lehet ezeken a sportolókon, akik ugyan tudták ezt, amikor ezt az életmódot választották, ám arra nem jogosítottak fel senkit, hogy ezentúl mindenki bírálhassa a teljesítményüket. Nyilván az edző, a szakértők, a csapattársak, támogatók, ezt megtehetik, és ez fejlődésül szolgál majd a sportoló számára is. Ám az, hogy olyan emberek fejezzék ki a trágár és otromba véleményüket, degradálásukat, akik esetlegesen egy kört nem tudnak futni a sportpályán, az már komoly probléma.

Elképesztően nehéz lehet kezelni egy olyan eredményt, amely rosszabb, mint a várt – én is voltam sportoló, ez az egyik legnagyobb teher –, de ez a társadalmi reakció pedig csak még jobban megnehezíti ezt az egész folyamatot. Ami pedig számomra a legmegdöbbentőbb, hogy ezüst- és bronzérmeknél is láttam olyan reakciókat, hogy az adott sportoló nem is teljesített jól, sokkal jobban is lehetett volna, mit ünneplünk rajta, és még hosszan sorolhatnám. Könyörgőm, az, hogy valaki ezüst- vagy bronzérmes lesz, azt jelenti, hogy a világon a második vagy harmadik legjobb az adott sportban. Ennek tekintetében úgy vélem, hatalmas dolog az is, ha valaki 4., 5. helyezést ér el, vagy szimplán csak kijutni már az olimpiára is elképesztő dolog, és nem tudom megérteni, miért nem ezt az oldalát nézzük az éremnek.

Amikor ezt a cikket írom, akkor a „medal table” adatai szerint Magyarország a 12. helyezésen van az összesített listán, előttünk pedig olyan hatalmas országok vannak, mint például USA, Kína, Ausztrália, Nagy-Britannia, Kanada, Franciaország, ahol sokszorosan annyi lakos él, mint hazánkban. Elképesztő teljesítmény ez egy ilyen kis országnak, ennyire jó helyezésen állni úgy, hogy még sok éremesélyes verseny hátra van. Nem értem, miért nem erre vagyunk büszkék?

Az igazság az, hogy a belső feszültségünket, kudarcunkat, politikai rezonálásunkat nem ezeken a halandó sportolókon kell levezetni, ők is csak emberek, akik éreznek, akiknek fáj, ha bírálják őket, bármennyire is nem beszélnek erről. Miért nem tudunk empatikusak lenni irányukba? Miért nem tudjuk megérteni, hogy nekik is lehet rossz napjuk, vagy azt, hogy a teljesítményeik végesek, és nem lehetséges, hogy Magyarország minden egyes sportban hazavigye az aranyérmet.

Végezetül minden tiszteletem azoké a magyar sportolóké, akik ezek után is ezt az életformát választják, és nem törődve a töménytelen gyűlölködéssel, degradálással, folytatják ezt a nemes küzdelmet. Azt hiszem, sokak nevében mondhatom, nagyon büszkék vagyunk rátok!

Az alábbi galériában pedig 10 inspiráló magyar nőt hoztunk, aki versenyzik az olimpián!