A cikk eredetileg az Éva magazin 2025-ös tavaszi lapszámában jelent meg. Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

A tilalom és az elfojtás Freud szerint

Sigmund Freud olvasta a néprajzkutatók beszámolóit a polinéziai és ausztrál bennszülöttek életét szabályozó tabukról, és rájött, hogy ezek a sokszor bizarr, értelmetlennek tűnő tilalmak ismerősek neki valahonnan... A kényszerbetegségben szenvedő páciensei is efféle tabukat alkotnak a maguk számára, és saját tiltásaikat azután szigorúan követik is, alaposan megnehezítve életüket. Freud akkorra már kidolgozta a kényszerbetegségek keletkezésének pszichoanalitikus elméletét. Eszerint az érintési szorongásos „tabubetegség” úgy alakul ki, hogy a kisgyermek ösztönös vágyat érez saját nemi szervének megérintésére, ám ezt a környezetében lévő, őt gondozó felnőttek megtiltják neki. A gyermek elfogadja, magáévá teszi a tiltást, mert erősen kötődik a tilalmat kimondó, szeretett személyhez. A tilalom azonban nem tudja megszüntetni a vágyat, csak arra képes, hogy elfojtsa, a tudattalanba száműzze. Ettől kezdve örökös bújócska kezdődik: a vágy eltolódik, azaz más tárgyat talál magának, hogy az elfojtást kijátssza, csakhogy a tiltás is résen van, mindenhova követi az ösztönös érintési vágyat, és mindig megakadályozza, hogy a vágy a pótcselekvésekben kielégülést nyerhessen. A két küzdő erő ellentéte feszültséget kelt, és ennek kisülését láthatjuk a betegek kényszercselekvéseiben.

Freud hitt abban, hogy miként fejlődése során az embrió megismétli a törzsfejlődés állomásait, úgy az egyén lelki fejlődésében is megjelennek azok a folyamatok, melyek az emberiség pszichéjét formálták az idők során. Ezért úgy gondolta, hogy ha az egyén esetében az érthetetlen tilalmak kialakulásának hátterében az ösztönös vágy és az ezt elfojtó külső parancs ellentéte áll, akkor hasonló lehet a helyzet a társadalmak esetében is. Ott az eredendő vágy a vérfertőzésre irányul, vagyis arra, hogy az ember a közeli rokonaival létesítsen szexuális kapcsolatot. Ezt azonban a társadalomnak tiltania kell, mert a beltenyészet jelentősen rontaná a születendő gyerekek életképességét. Ennek a két ellentétes erőnek az állandó harca hozza létre a legkülönfélébb tabutilalmakat, melyek közül Freud szerint jó néhány másodlagos, eltolódott és eltorzult. Értetlenül nézzük őket, mert nem ismerjük fel, hogy az incesztus iránti vágy és az ezt megakadályozó tilalom összecsapásának nyomait látjuk az élet különféle csataterein. A tabuk tehát Freud elmélete szerint a legősibb ösztönök működésének termékei, és olyan korai időszakban keletkeztek, amikor még vallás sem létezett – ezért mondják, hogy a tabu régibb, mint az istenek.

A tabuk mögött húzódó biológiai ok

Talán különösen hangzik, de Freud tabukkal kapcsolatos elmélete nem volt nagy hatással a pszichológiára. Mint a Totem és tabu című könyv utószavában Buda Béla, az egykori kiváló pszichiáter rámutat, Freud itt a pszichoanalízis egy már meglévő – a kényszerbetegségek kialakulására vonatkozó – elméletét alkalmazta társadalmi jelenségek magyarázatára. A pszichoanalízis elmélete számára ez csak annyiban hozott előrelépést, hogy szélesítette a módszer felhasználási területét. Azonban a néprajz, illetve az ebből kialakuló kulturális antropológia számára a Totem és tabu új horizontot nyitott; a kultúrák pszichoanalitikus szemléletű kutatása hamarosan felvirágzott, és ez a tudományterület, ha ma már nem is meghatározó jelentőségű, de még mindig létezik.

A pszichoanalízis befolyása a lélektani kutatásban az idők során erősen elhalványult, és már évtizedek óta az evolúciós alapokon álló szemlélet vált meghatározóvá. Érdekes, hogy a tabuk, tilalmak ma korszerűnek számító értelmezése már Freud előtt felbukkant. Egy finn társadalomtudós, Edvard Westermarck, akit az első darwinista szociológusként is emlegetnek, 1891-ben egy könyvében fontos megfigyelésről számolt be: azok, akik hatéves koruk előtt testvérként éltek együtt – vagyis egy helyen laktak, és sok időt töltöttek egymással –, későbbi életük során jellemzően nem éreznek szexuális vonzalmat egymás iránt. Westermarck a családtagként azonosított személyek közötti nemi vonzalom hiányát az evolúció termékének tartotta, úgy vélte, ez a hajlam adaptív, azaz a túlélést segíti, mivel megvédi a közösséget a „beltenyésztés” káros következményeitől. A Westermarck-effektus létét későbbi tudományos eredmények is alátámasztották. Például egy ismert kutatás során megnézték, hogy az izraeli kibucokban, kortárs közösségben együtt nevelkedett gyerekek felnőttkorukban kivel kötöttek házasságot, és azt találták, hogy a vizsgált közel 3000 házasság közül csupán 14 volt, melyet a valaha egy gyerekcsoportba tartozók kötöttek, és egyetlenegy sem akadt, mely olyanok között jött volna létre, akik már hatéves koruk előtt is együtt nevelkedtek. Az evolúciós alapú szemlélet szerint a vérfertőzési tabu eredendően nem társadalmi termék, hanem velünk született, genetikailag rögzített tudattalan „parancs”, és a közösség által meg- fogalmazott és kihirdetett tabu csak ennek az eleve létező gátló hajlamnak a megfogalmazása, formába öntése.

A tabu ledöntése mindig izgalmas

A mai evolúciós pszichológia alapállása lényegében egybevág Westermarck gondolatmenetével: az ember viselkedési hajlamait a természetes szelekció alakította ki, és a társadalmilag elfogadott magatartási szabályok ezek „meghosszabbításai” a kultúra eszközeivel. Ha esetleg az emberben egymásnak ellentmondó késztetések élnek egyszerre, például hajlamunk van az önzésre, de ugyan- akkor az önzetlenségre is, akkor a társadalmi tabu a közösség számára káros magatartást fogja tiltani, ez esetben a mások kárára történő haszonszerzést. Bármennyire is szeretnénk, hogy minél több mindenünk legyen, mások tulajdonának elvétele, vagyis a lopás tabu. Legtöbbször azonban úgy tűnik, a társadalom nem kerül dilemma elé, nem kell választani, miből legyen tabu. Szemléltetésként vegyük a házi méheket, melyek az elpusztult társuk tetemét kilökik a kaptárból. Erre a higiénikus magatartásra az készteti őket, hogy a halott méh „halálferomont” – egy bizonyos zsírsavat – bocsát ki, és ennek illata az élő rovarokban genetikailag rögzített viselkedésként beindítja a tetem eltávolításának műveletsorát. A kaptárt a fertőzésveszélytől megvédő takarítóméheknek fogalmuk sincs, hogy mit csinálnak, azt pedig végképp nem tudják, hogy miért – ezt az is jelzi, hogy a rovarkutatók által galád módon halálferomonnal lekent élő méhet is ellentmondást nem tűrő határozottsággal tuszkolják ki a kaptárból, annak ellenére, hogy társuk láthatóan a legjobb egészségnek örvend. Ha a méhek képesek lennének tabukat állítani, akkor biztosan megfogalmaznák: tilos a halott társakat a kaptárban tartani!

Az emberi világban a széklet érintése, láthatóvá tétele, de még az említése is tabu. Ez nem is csoda, hiszen az ürülék fertőzésveszélyt jelent, ezért velünk született módon irtózunk tőle, undort érzünk vele kapcsolatban. Tiszta eset: eleve hajlamunk van a higiénikus, vagyis a túlélési esélyeinket javító magatartásformára, és ezt a társadalom tabu felállításával szentesíti. Érdekes látni a már sok helyen működő vécé témájú éttermeket, amelyekben a fogásokat kisebb-nagyobb vécécsészékben szolgálják fel, és az ételeket úgy készítik el, hogy valamelyest ürülékre emlékeztessenek. Itt az étkezés, a kaland izgalmát a veszéllyel való játék, egy erős társadalmi tabu – biztosra vehetően káros következmények nélküli – megszegése adja.

Folytatás és teljes cikk az ÉVA magazin 2025-ös tavaszi lapszámában!