Nem randira, hogy is merne ilyesmire gondolni, csak egy kávéra, egy cigire, hasonlóra, azzal a lőrével nem kínálná meg, amit a munkahelyén kapott a születésnapjára, még a disznó is felfordulna tőle, egyébként sem bírja már úgy az italt, amióta elmúlt negyven, a füstöt sem tűri a lakásban, de látta, hogy a férfi elektromos cigit használ, az más, annak még bűze sincs, elképesztő, miféle úri huncutságok születtek, mióta letette a bagót, még azt a jóféle, régimódi fajtát, van annak vagy tizenöt éve, foltot találtak a tüdején, csak valami tüdőgyulladás-maradvány volt, mint kiderült, de ő égi jelnek vette, jobb későn, mint soha.

Hallotta tavaly, mennyit veszekedtek, állandóan döngött felette a mennyezet. Az ő házassága se volt jobb, igaz, inkább a rideg szóval lehetne jellemezni, közelebb áll a valósághoz, ritka vitáiktól valósággal felüdült, legalább szóltak egymáshoz, ilyenkor jelent meg a kapcsolatukban valami, aminek volt köze a szenvedélyhez. Egyébként a praktikum mindenek felett: gyerek, munka, takarítás citrusszagú fertőtlenítőszerekkel.

A mennyezet döngése novemberben szűnt meg, aztán egy nap, amikor elindult vásárolni, ott találta a szomszédot a lépcsőn ülve, sírt, mint egy kisgyerek, úgy megesett rajta a szíve, hogy vitt neki egy pohár vizet, a férfi letörölte a taknyát, és megköszönte, azóta időnként beszélgetnek, csupa semmiségről, jó-e az idő, mit gondoljanak a Magyar Péterről, mennyire rémes ez a drágulás, miért ugat folyton az alsó házaspár foxija. Egyszer együtt álltak sorba giroszért a sarki töröknél, együtt is ették meg a kis piros asztalnál, miközben kint kavargott a havas eső. Jólestek neki ezek a közös percek. A szomszéd ugyan nem volt férfiszépség, de rendben tartotta fogait, kedves mosolya volt, és neki ennyi bőven elég. Kiöltözött akkor is, ha a piacra ment, vett rúzst természetes hatóanyagokkal, és a múltkor oroszlános bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor megkérdezte, kölcsön tudja-e kérni a botmixerét, mert az övé elromlott, és pont ma jönnek a gyerekek látogatóba.

Elmúlt ötvenhárom. Csinos, mondják a kollégái, de azt is hallotta egyszer, hogy – legalábbis a középvezető szerint – ötven fölött egy nő már nem lehet szép, legfeljebb csinos. Milyen másképp hangzik ez így, a kedveskedő szó egy pillanat alatt sötét, halálszagú árnyalatot kap. Nincs már hátra neki annyi, hogy újrakezdje. Szóval ez nem randi. Csak egy kávé a szobában, ahol huszonhét éve alszik.

A szomszéd talán nem is tudja, hogy ma Valentin-nap van. Ő is csak azért ilyen jól értesült, mert a lánya kiskamasz kora óta ünnepli. Megmosolyogta az amcsi dilit sokszor, de amióta öreg lett, megérti. A szerelemnek is kell egy saját nap, olyan gyorsan elmúlik, olyan törékeny, meg kell valahogy őriznie az emlékezetnek, ismétlődő rítussal, mint a szülinapot, a karácsonyt vagy a házassági évfordulót.

Nyilvánvaló, hogy a szomszéd is tudja, mit jelent február tizennegyedike, mindenki tudja, hisz tele van vele a média, az ember nem tudja úgy bekapcsolni a Facebookot, hogy ne fusson bele csókolózós fényképekbe. Még a végén kineveti. Vagy ami rosszabb, mogorván visszautasítja. Miért ilyen rossz a magány? Miért érzi erősebbnek, mint tegnap? Mit akar a tinédzserek ünnepnapjától? Valószínűleg vénségére elment az esze, ahogy a nagymamája mondogatta mindig, amikor ő még el se tudta képzelni, milyen gyorsan szállnak az évek az ember feje fölött. Mára megváltoztak a prioritások. Örülök, ha van mit enni, ha ki tudok fizetni egy sertéscombot, a világot megváltani nem lehet, a Magyar Péter se lesz rá képes, beette magát mindenhova ez a garnitúra, elsorvasztja nemcsak a tetteket, de még a szavakat is, meg sem rendítené egy kormányváltás, és különben is, honnan veszi, hogy az új jobb lenne, a történelem csak ismétlődik, vagy szétlopnak minket, vagy kísérleteznek velünk, kisemberekkel, esetleg mind a kettő.

Szó sincs Valentin-napról, csak két intelligens ember kávézgat, és komoly hangon elemzik a világ dolgait.

A hír fél perc alatt megvolt, a lendület azonban már a bejárati ajtónál elszáll, mit akarok én, gondolja hirtelen és óriási fáradtságot érez és leteszi a cipőjét, ez az ember néhány hónapja szakított a kedvesével, egyedül gyászolja az elveszett szerelmet az emeleten, bort nyakal és sír, mit akarok én az ötvenhárom évemmel, csak kinevettetem magam, inkább én is megiszom a szülinapi lőrét, aztán elalszom, és ez a nap is elmúlik, aztán a holnapi már olyan lesz, mint az összes többi, aztán vége lesz hamarosan, úgyis mindenki egyedül hal meg, még az Orbán meg a Magyar Péter is, ki kérheti rajtam számon, hogy nem váltottam meg a világot, hogy egyedül maradtam, hogy minden megtörtént velem, ami egy élethez hozzátartozik, másoknak talán jobb? Akiknek társuk van, akik fiatalok, akik ma virággal meg vacsorával meg csókolózós fotóval ünnepelnek, azok nem halnak meg ugyanúgy?

Egy meg egy szenvedés az kettő szenvedés, csak ne adódjanak össze a szenvedések, a fájdalmak meg magányok maradjanak magukba, nem megy ő sehova, nem csenget sehova, élete lezárt élet, ez van, nincs mit sajnálni rajta, millió és millió középkorú ember van ugyanígy vele, túlélik, aztán mégis meghalnak, fiatalok jönnek helyettük, eltörlik a szokásaikat, elfelejtik az emlékeiket, az öregedő dolgok eltűnnek, és velük együtt elvesznek az emberek is, mint könnyek az esőben, milyen jó film a Szárnyas fejvadász, kár, hogy csak most érti meg a haldokló gép utolsó szavait, ehhez is meg kellett öregedni.

Töprengését félbeszakítja a csengő. Mivel ott áll az ajtó mellett, reflexszerűen nyúl a zár felé, nem gondol semmire, mégis ki lehet az, csak elfordítja a kallantyút és kinyitja.

– Helló! Ma valahogy nincs kedvem egyedül lenni, nem kapunk be egy giroszt a töröknél?

– De. – mondja ő. – Egy pillanat, csak hozom a kabátom.

Galériánkban frappáns üzeneteket találsz Valentin-napra!