Kétségbeejtő a gondolat, hogy ugyanaz a cél, csak mi önként megyünk és nem visznek, fegyveres őr helyett idegenvezető vár az Arbeit macht frei alatt, és szelfiző ázsiai turistacsoport a krematórium bejáratánál.

Fegyelmezetten, csendben ülünk. Az úti elemózsia bontatlanul hever a pakkok mélyén, az evés illetlen szertartásnak tűnik. Kevesen vannak. A vonat zötyög, meg-megáll, az idő feneketlen lassúságban vánszorog. Az őszi nap fénysávokat metsz az árnyékos padlóba. Oxigén nincs, eldönthetetlen, hogy a kevés számú utas tüdejében tűnik el mind, vagy a tudat vákuuma a ludas.

Lehúzom az egyik ablakot, hátha segít, de a vonat szinte lépésben halad. Az egyik udvaron kifeszített kötélre csíptetve elrongyolódott lepedő lobog. Felmerül bennem a képtelen gondolat, hogy már hetven éve ott várakozik, talán pont az én tekintetemre, kiállta az idő próbáját, túlélt egy hosszú-hosszú akasztást. Aztán jön egy asszony, leszedi és beviszi a házba. A vonat megállóba ér, nyílnak az ajtók. Bőrkabátos férfi kászálódik fel a lépcsőn, elbotlik a fokokban. Méltatlankodva beleüvölt a csendbe. Tökrészeg. A kupé némasága láthatóan nem zavarja. Elejti a borosüveget, magában motyog, felveszi. Az egyik üléshez imbolyog, zajosan lezöttyen. Csak a tarkóját látjuk, épp olyan, mint bárkié. Kényelmetlenül érezzük magunkat, zavar a fennkölt szomorúságba betörő tisztátalanság, a hétköznapok undok banalitása. Nehéz felfogni, hogy annak, aki itt él, ez nem zarándokút, hanem természetes életközeg, annak egy lepedő csak egy lepedő, a fa csak fa, az összepréselődött testek fuldoklásának szférája sima vasúti állomás.

A férfi feje előrebukik. Még mindig mesél magának. Biztos lengyelül, és olyan gyorsan, hogy magyarul se érteném. Meglát valamit. Elhallgat, előredől, mintha nem lenne biztos a dolgában. Aztán feláll, és elindul. A borosüveg már nincs a kezében. Beszélni kezd, de a monológ iránya megváltozott. Kifelé szól, érezni a hangsúlyon, más lett a hangszín, a dallam, az iram csillapodik.

Leül egy másik ülésre, előrébb. Egyre csak beszél valakihez, közben gesztikulál. Az az érzésem, hogy ismerős, amit mond, de a nyelv visszapattan értelmem láthatatlan faláról. A hallgatóság az ablaknál ül, a férfi legalábbis oda fordul. Vagy csak a saját képmását látja? Illúziót, káprázatot, ami mindjárt átszippantja a tükör túloldalára?

Váratlanul sírni kezd. A feje megint előrehullik, hüppög, mint egy kisgyerek. Zokogás közben előhúz a támla takarásából egy kezet. Átlagos férfikéz, a csuklóján márkás óra és fekete szőrcsomó. Eszerint nem csak kép a tükörben. A síró megcsókolja a kezet. Ekkor értem meg először, amit mond. Angol, ezért volt ismerős. It is our fault, nyöszörgi alig forgó nyelvvel, egyenként kerekítve a fonémákat. Our fault. I am sorry. I am so sorry.

A vonat elégikusan zakatol tovább.

Halk hang válaszol a kézcsókra. Ok, hallom, meg hogy crime, blue, és forgiveness. A szavak nem állnak össze értelemmé, súlyosan lógnak a fülke állott levegőjében. A férfi újra a karóra mellé csókol, mohón, mintha egy falikútból inna. A kéz fedezékbe vonulna, de ő nem hagyja, az arcához szorítja és egyre csak sír.

A zakatolás lassul. Most már csakugyan megérkezünk. A fékezéstől a borosüveg leesik az ülésről, ide-oda gurul a földön. A nap eltűnik a felhők mögött, a fény elszökik, esőcseppek húznak piszkos vonalakat az ablaküvegre. A világ monokróm és szemcsés, mint a régi fényképeken. Az utasok leszállnak, egyikük gyors pillantást vet a párosra. Látnia kell a márkás órát viselő kar birtokosát, de semmit nem változtat rajta a felismerés. Nem is néz vissza. A bőgés fojtó ritmust ad a pillanatnak. It is our fault, I am sorry, egyre, még mindig.

Összeszedjük a motyónkat, aztán csak állunk. A férfi felpattan. Tántorogva a kijárat felé tart, elhalad mellettünk. Orron legyint a cefreszag, a körmei koszosak, nyák keveredik az arcán, a kabátujjával dörgöli. Harminc körül lehet, szűk farmerja alatt suvickolt Nike cipő. Jobban szituált, mint távolról hinné az ember. Talán szerelmi csalódása volt, vagy elvesztette a munkáját, azért itta le magát ilyen istenesen.

A másik is felkászálódik, tűnődve néz utána. Sötét ruhát visel, nyakát átkulcsolja a fehér gallér. A kezében kipa. Látszik a szemén, nem érti a helyzetet teljesen. A zaklatott, ólomsúlyú terheket cipelő közép-európai lelket. A színek visszatérnek, az idő átkattan, továbbforog, mint egy malom kereke, ha megsuhintja a szél.

Észreveszi, hogy bámuljuk. Elmosolyodik, rekedt hang, hamisítatlan amerikai akcentus: He’s drunk. I’m sorry.

Mintha ő tehetne róla.

Epilógus: Néhány órával később a birkenaui kopárságban feltűnik egy őz. Bóklászik, gyámoltalanul téblábol a barakkok között, aztán csak néz minket. A szemében értetlenség, mint az amerikai papéban.