Március 6-tól már megvásárolható a 2025-ös tavaszi ÉVA magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Már a testmozgástól az alvásig tartó, látszólag ártatlan felsorolás mögött is kellemetlen összefüggések feszülnek, és káros hiedelmek húzódnak meg. A lista alapján ugyanis úgy tűnhet, hogy a szépség elérése és megőrzése elsősorban az emberi karakter minőségének kérdése. Aki elég fegyelmezett, céltudatos és kitartó, ennek megfelelően eleget edz, nem nassol és nem adja fel, az elérheti ugyanazt, mint amit az általa csodált celebritás is elért. Ha pedig ez nekünk mégsem sikerült, akkor az bizonyára a mi hibánk, nem vagyunk hozzá elég jók.

NEM CSÚNYA VAGY, HANEM CSAK SZEGÉNY

Sokan Helena Rubinsteinnek, az azonos nevű kozmetikai luxusmárka alapítójának tulajdonítják a női külsőről való gondolkodásunkba a mai napig mélyen beleivódott bonmot-t: „Nincsenek csúnya nők, csak lusták!” Mindeközben, ahogyan erre a The Financial Diet nevű blog, YouTube-csatorna és főként a nőket tudatos pénzügyi gondolkodásra bátorító online közösség alapítója, Chelsea Fagan egy nagy hatású videóesszéjében felhívta a figyelmet, a valóságban másképp állnak a dolgok: sokkal inkább a virálisan terjedő „You’re Not Ugly, You’re Just Poor” (Nem vagy csúnya, csak szegény) mém írja le hitelesen a helyzetet. A sportra és pihenésre szánható szabadidő ugyanis éppen úgy a tanultabb és gazdagabb rétegek kiváltsága, ahogyan tápláló ételekre és hatékony kozmetikumokra is azok tudnak csak szabadon költeni, akiknek megfelelő mértékű ehhez a havi bevételük, vagy más módon biztosított az anyagi jólétük. A társadalmi és gazdasági tőke pedig rendszerint nem egyetlen generáció műve, hanem generációról generációra halmozódik, a sporttól az egészséges étkezésen át a pihenésig tartó lista elemei tehát nem mindenki számára elérhetők, az elérhetőségük pedig egyáltalán nem pusztán az emberek jellemén múlik. Miközben több nagyszabású kutatás igazolta már az emberekre univerzálisan jellemző rejtett előítélet működését: ha valakit szépnek látunk, tudat alatt azonnal más jó tulajdonságokat is párosítunk hozzá, például okosnak és jó embernek is hisszük. A szépséggel járó előnyök (becenéven: „pretty privilege”) automatikus érvényesülése révén pedig egyre igazságtalanabbá válik a gazdasági és társadalmi előremenetelért folyó verseny: aki eleve jobb társadalmi és gazdasági helyzetben van, az szebb is lesz, aki pedig szebb, az több további gazdasági és társadalmi előnyhöz jut majd.

Abban a korban, amikor a hírességek testét ráadásul gyakran szikével, injekciós tűvel, valamint mindenféle villanófényes, lézeres vagy rádiófrekvenciás kezelésekkel tökéletesítik, a képmásukat pedig szinte mindig különböző filterekkel, képszerkesztő applikációkkal és programokkal módosítják, minden eddiginél fontosabb lenne, hogy a hétköznapi emberek, különösen a kamaszok, fiatal felnőttek ne hasonlítsák kritikátlanul a saját külsejüket és testüket azokéhoz, akiknek nemhogy az előbb felsorolt összes eszköz a rendelkezésükre áll (legtöbbször ráadásul PR-ajándék gyanánt teljesen ingyen), de egyenesen a munkájuk szerves része, hogy mindig nagyon jól nézzenek ki. A hírességek azonban gyakran már csak azért is ragaszkodnak a természetes szépség illúziójához, mert ők maguk is elhiszik, hogy ha kiderülne, hogy mesterségesen is igyekeznek fokozni vagy megőrizni vonzerejüket, akkor egyúttal rosszabb embereknek is hinnék őket a rajongóik. Éppen ez a gyakran Rubinsteinnek, máskor pedig Estée Laudernek vagy Coco Chanelnek tulajdonított szállóige kegyetlen csapdája.

A JÁRVÁNY MEGLEPŐ MELLÉKHATÁSA: ZOOM-DISZMORFIA

A covid-világjárvány alatt, a vírus terjedésének lassítása érdekében bevezetett lezárások idején több kutatás is irányult arra, hogy a tudósok kiderítsék, milyen hatással van a tartós izoláció, illetve az edzőtermek és kozmetikai szalonok bezárása az evészavarok, a testedzésfüggőség, valamint más testdiszmorfiás zavarok gyakoriságára és súlyosságára. A józan ész azt súgná, hogy aki testdiszmorfiája miatt eleve gyakrabban kereste fel a szépségszalont vagy a plasztikai sebész rendelőjét, annak a lezárások idején megnőtt a szorongásszintje, hiszen nem jutott hozzá a megszokott szolgáltatásokhoz, majd amikor újra lehetősége nyílt rá, sokkal intenzívebben igyekezett igénybe venni azokat. A kutatások azonban nem bizonyítottak egyértelműen leírható összefüggéseket a karantén és az egyes pszichiátriai korképek között, sőt, gyakran azt találták, hogy bizonyos zavarok, például a testedzésfüggőség vagy a testdiszmorfia tünetei még szelídülhettek is a szociális nyomás enyhülésével párhuzamosan, a távolságtartás és a maszkhordás nyújtotta biztonságérzetnek köszönhetően.

Az ellátóhelyek és a szolgáltatók tapasztalatai viszont mégis azt mutatták, hogy a járvánnyal kilőtt az esztétikai beavatkozásokat igénybe vevők száma: rengeteg cikk és anekdotikus beszámoló szólt arról, hogyan rohamozták meg a szépségszalonokat és a plasztikai sebészeteket az egyik vagy másik konkrét vonásukkal, esetleg bőrük minőségével elégedetlen átlagos munkavállalók. Ennek hátterében a kutatók az úgynevezett ZOOM-diszmorfiát sejtették, tehát azt a jelenséget, hogy a munkaidejük nagy részében online meetingeken vagy videóhívásokban ülő home officeolók túlságosan sokat nézték a képernyőn saját magukat, méghozzá torzító webkamerás optikákon keresztül, rossz megvilágításban és előnytelen szögekből, és emiatt egyre inkább úgy érezték, egyik vagy másik szembeötlő vonásukon változtatni szeretnének. Az emberi agy ugyanis sem ahhoz nincs hozzászokva, hogy egy beszélgetés vagy megbeszélés során az ember a saját arcát is lássa, sem pedig ahhoz, hogy ezekben a helyzetekben a tükörben megszokottól eltérő, egy kamera által közvetített képmással szembesüljön.

Emellett a távmunkára és maszkviselésre berendezkedett időszak remek lehetőséget teremtett azok számára is, akik régóta tervezgettek plasztikai vagy más esztétikai beavatkozást, de a hosszabb gyógyulási idő miatt eddig sosem tudták beilleszteni azt a munkarendjükbe. Valamint az emberek a szabadidejüket kényszerűen a különböző online felületeken töltötték, így ezekben az években ívelt fel a közösségi és a videómegosztó oldalokon már évek óta aktív beauty vloggerek és skinfluencerek, azaz bőrápolással foglalkozó influenszerek nézettsége, miközben megjelentek ugyanezeken a platformokon a hirtelen rengeteg szabadidővel rendelkező bőrgyógyászok és plasztikai sebészek is, amikor a praxisaikat kénytelenek voltak hosszabb időre felfüggeszteni. Sok szükséges körülmény összejött tehát, hogy kitörhessen a szépségiparban a tökéletes vihar, amelynek a szele egyrészt egyre nagyobb tömegeket terelt a szépészeti beavatkozások irányába, másrészt felkavarta a zavarost is, hiszen egyre több szakember kezdte el edukálni az egyre nagyobb közönségét az online térben, legyen szó akár bőrgyógyászati kezelésekről, akár sebészi eljárásokról, és ezzel párhuzamosan egyre többen kezdtek nyíltan beszélni róla, milyen szépészeti beavatkozásokat vettek igénybe. A műtéteket rendre tagadó A-listás sztárok és modellek mellett megjelentek tehát a kis túlzással a műtőasztalon is vlogoló youtuberek, az illúzióipar underdogjai, akikkel mindenki sokkal jobban és könnyebben tudott azonosulni.

AKKOR SE HISZEM, HA LÁTOM

A hollywoodi álomgyár és a szépségipar alapja mindig is az illúziókeltés, a vágy elérhetetlen tárgyának minél glamúrosabb felmutatása volt. Az emberi percepció szempontjából azonban hatalmas különbség van aközött, hogy jelmezzel, sminkkel, hajjal, megvilágítással keltenek illúziót, a felvételeket manipulálják digitális utómunkával, vagy magát az eleven húst szabják vágykeltőre sebészkéssel, az éppen aktuális divatnak megfelelően. Hollywood fiatalságimádata már akkor is ijesztő volt, amikor még – kevés kivétellel – egyszerűen csak eltűntek a vászonról és a vörös szőnyegről az idősebb sztárok, de ma még velőbe maróbb, hogy az egyre elérhetőbb és egyre technikásabb kezelések és műtétek révén a hírességek, és hatásukra a rajongóik is megpróbálják magukat befagyasztani az időbe, mint ahogyan a csapdába eső gyönyörű méheket és igéző szentjánosbogarakat tartósította örökre a borostyán. A média cirkuszában pedig lassan minden szereplő ugyanannyi idősnek tűnik. Az illúzióba belefeledkezni jó, az azonban már kevésbé áldásos, hogy az elénk állított, mesterséges eszközökkel fabrikált ideáloknak próbálunk megfelelni a valóságban. Ezeket az ideálokat ráadásul rendre a különböző kozmetikai, gyógyszeripari, divatipari, médiaipari és szépségipari cégeket vezető üzletemberek találják ki, az indok pedig maga a biznisz: hogy minél több kozmetikai terméket, ruhát, szépészeti kezelést lehessen eladni, elsősorban a nőknek. Persze, a férfiak sem járnak igazából sokkal jobban, a szépségipar és a show-biznisz eléjük is megvalósíthatatlan mintákat fest. A csavar a dologban, hogy eléjük is ugyanazok a legtöbbször férfi üzletemberek tűzik ki az elérhetetlen célokat, mint nőtársaik elé. A sztároknak, modelleknek, influenszereknek és youtubereknek pedig gyakran anyagi érdekük fűződik hozzá, hogy bizonyos brandeket, termékeket vagy beavatkozásokat népszerűsítsenek, vagy éppen eltitkoljanak. Így falja fel a kapitalizmus a tulajdon gyermekeit. Méghozzá az összeset. A szépség ebben az értelemben már nemcsak gazdasági és társadalmi, hanem egyben etikai és ideológiai kérdés is, és a zűrzavarban már az sem mindig egyértelmű, kit minősíthetünk autentikusnak, illetve mi számít lázadásnak.

Folytatás és teljes cikk az ÉVA magazin 2025-ös tavaszi lapszámában!