„Lett egy másik cél az életemben” – a 19 éves Bencze Blanka egy anorexiával küzdő lány világába vezeti be az olvasóit

Borítókép: „Lett egy másik cél az életemben” – a 19 éves Bencze Blanka egy anorexiával küzdő lány világába vezeti be az olvasóit
Februárban jelent meg Bencze Blanka első regénye, amely egy anorexiával küzdő gimnazista lányról szól. Málna folyton fázik (ezért pulcsiban alszik), kizárólag feketét visel, hashajtó tablettákat szed, nem hajlandó mások előtt enni és legszívesebben olyan vékony lenne, mint egy szitakötő. A szerző maga is átélt hasonlókat.

Ez egy személyes indíttatásból készült regény, jól sejtem?
Blanka: Nekem is voltak evészavaraim, eljutottam egy mélypontig. A könyvem nem regénynek indult, csak szerettem írogatni, akkoriban inkább egy blogban gondolkoztam. Később találkoztam a kiadómmal, Kolosi Beával és a szerkesztőmmel, Csapody Kingával, ők biztattak, hogy legyen belőle könyv.

Nemrég mutatták be a To The Bone című filmet, Lily Collins főszerepelt benne – láttad?
Blanka:
Hallottam róla, de még nem láttam.

Az egy teljesen másmilyen anorexiás karakter, de van egy közös elem a két történetben: mind a kettőből hiányzik az apa jelenléte. Mindkét lánnyal elvileg egy háztartásban él az apja, csak állandóan dolgozik, és valahogy sosem tud ott lenni. Ezt én központi problémának éreztem Málna történetében is, mintha ez lenne a bajok igazi oka.
Blanka: Véletlen az összefüggés. Nem tudtam, hogy a filmben is így van. Egyszerűen nem akartam, hogy jelen legyen az apa, nem tudtam eldönteni, hogy viselkedett volna akkor.

Nyilván észrevett volna valamit, hiszen orvos.
Blanka: Valószínűleg.

Korábban is írogattál?
Blanka: Kiskorom óta. De ilyen hoszabb egybefüggő történeteket nem írtam eddig.

Mesélsz egy kicsit a saját történetedről?
Blanka: Gyerekként ritmikus gimnasztikáztam, napi több órát edzettem. 13-14 évesen hagytam abba, változó korban ráadásul. A leállás egyenes következménye volt, hogy meghíztam. Egy év alatt feljött rám húsz kiló. Sokféle diétát kipróbáltam, amitől csak még többet híztam. Ezidőtájt mentem gimibe, új közösségbe kerültem, és bizonyítani is akartam nekik. A régi iskolámban én voltam a sportos, fitt kislány, nem szerettem volna, ha itt máshogy könyvelnek el. Egyik egészségtelen módszert próbáltam ki a másik után, éheztem, rengeteget olvasgattam fórumokat – merthogy az anorexiások közösségi fóruma, amely a könyvben gyakran felbukkan, valóban létezik. Végül sikerült visszafogynom, többet is, mint kellett volna – magam is megijedtem a saját tüneteimtől, a hormoningadozásoktól. Egy idő után áttértem a vegán életmódra, és az sokat segített. Lett egy másik cél az életemben, etikusan kezdtem gondolkozni az étkezésről.

A könyvben Málna előtte sokáig szénhidrátszegény diétán él, vagyis sok húst is eszik. Ez a te esetedben is így volt?
Blanka: Igen, bár korábban, gyerekként nem annyira szerettem a húst. A fogyás kedvéért sokmindent kipróbáltam. De a vegánságnak köszönhetően már nem kellett tovább erőltetnem.

Vannak ilyen gyakori kérdések, amik sokakban felmerülnek a veganizmussal kapcsolatban. Például a fehérjebevitel kapcsán, vagy hogy mivel az ember mindenevő, nem természetes velejárója-e ennek, hogy húst is kell ennünk. Te mit szoktál válaszolni ezekre?
Blanka:
Ki szoktam kerülni az ilyen kérdéseket. Általában annyit mondok, hogy mindenki azt csinál, amit akar; én így érzem jól magam. Nem aktivizmusból vagyok vegán, nem akarom rábeszélni az olvasóimat, hogy térjenek át a veganizmusra és akkor kigyógyulnak az anorexiából. Mindenkinél más működik.

Nálad működött, de ahogy az Áron nevű szereplő mondja a regényedben, nem konkrétan a vegán életmód segített, hanem az, hogy végre hasznosnak érezte magát.
Blanka:
Pontosan. Egyébként a pszichológussal is hasonló a helyzet. Málna esetében nem válik be a terápia, de ez nem jelenti azt, hogy az anorexiában szenvedők ne forduljanak pszichológushoz.
Szoktunk járni iskolákba, pódiumbeszélgetésekre testképről, étkezési zavarokról beszélgetni, és olyankor egy pszichológus is velünk van. Ő mindig elmondja, hogy az anorexiában szenvedő emberek 10 százaléka tud kijönni a betegségéből segítség nélkül.

Nekem ami a legjobban tetszik a könyvben, az Málna észjárása. Az, hogy egyfolytában a fogyáson pörög, kizárólag erről beszél, és mégsem lehet megunni. Nyilván aki már próbált életében lefogyni, az képes azonosulni ezzel.
Blanka:
Egy kicsit féltem az elején, hogy monoton lesz, de tényleg ez van. Ezek a dolgok járnak egy anorexiás ember fejében. Málna számára tényleg csak ez létezik: evés, nemevés, kalóriák, fogyás, edzés. Egyébként a társadalom is rásegít erre: a gasztronómiának nagyon fontos szerepe van az életünkben, szerintem egy kicsit túlságosan is középpontban van. Málna is elmondja, hogy nem érti, miért van az, hogy az összes ünnep lényege az evés, hogy a karácsonyt azzal ünnepeljük, hogy bejglit eszünk, a húsvétot azzal, hogy sonkát.

Közben meg a testkép tekintetében is legalább ekkora a társadalmi nyomás. Muszáj állandóan a kajára gondolni, de közben vékonynak is kell lenni.
Blanka: Az is fontos szerintem Málna történetében, hogy kiderül belőle: a testképzavarok nem feltétlenül olyan közösségben alakulnak ki, ahol az ember nem kap szeretetet. Málna alapvetően jó családban nő fel, a szülei szeretik, kisebb korában bizonyára jobban odafigyeltek rá.

Nagyjából kiderül a regényből, hogy Málna egy alternatív iskolába jár. De azért elég halványan utalsz erre. Miért van ez?
Blanka:
Az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba járok, de azt nem akartam, hogy a regényem ott játszódjon. Nem akartam, hogy a távolabbi ismerőseim a suliból azt kezdjék el keresgélni, melyik szereplő kivel azonosítható. Vagy hogy akár magukat próbálják azonosítani a szereplőkkel.

De közben neked fel kellett vállalnod, hogy személyes háttere van a történetnek, tehát nem leplezheted az étkezési zavaraidat az iskolatársak előtt.
Blanka: Nem is akartam leplezni. Az iskolában láttak engem minden nap. Ezt máshogy nem lehetett volna megírni, mint személyes alapon. Ami azért is jó, mert már most sok érintett fordul hozzám kérdésekkel, én pedig nagyon szívesen segítek, amiben csak tudok.

Miben más Málna, mint te? Mármint azon kívül, hogy ő egy szerelmi csalódást követően csúszott bele a betegségbe, te pedig azután, hogy abbahagytad a sportot?
Blanka:
Igazából mind a három főszereplő valamennyire én vagyok. Málna hozzám hasonlóan zárkózott és érzékeny, plusz nagyjából olyan zenéket hallgat, mint én szoktam (én persze sokkal többfélét). Áron a művészeti részt testesíti meg, ő tudatosítja Málnával, hogy milyen jó dolog verseket olvasni például. Belián pedig felszínes, őt a külsőségek érdeklik, ami régebben szintén jellemző volt rám.

A külsőségek iránti megszállottságból származnak az étkezési zavarok?
Blanka: Szerintem részben igen. Ami engem illet, azért hagytam abba a sportot, mert modellkedni akartam. De még ekkor is kellett volna fogynom, ezt mondta az ügynökség. Más problémák is voltak velem, például nem voltak elég hosszúak a lábaim. És akkor úgy voltam vele, hogy ha nincsenek meg az adottságaim, amin nem tudok változtatni, akkor minek törjem magam.

A testképzavarok nem feltétlenül olyan közösségben alakulnak ki, ahol az ember nem kap szeretetet.

Mennyire nyúlt bele a szerkesztő a regénybe?
Blanka:
Alig. Voltak logikai részletek a sztoriban, amiket segített átlátni, például hogy ha Málna anyukája 38 éves, akkor az egyetem alatt kellett teherbe esnie. De az ehhez hasonlóktól eltekintve kifejezetten kértek, hogy ne fogalmazzam túl. Legyen olyan a stílus, ahogyan a mai fiatalok beszélnek.

Nem emlékszem, hogy valaha hallottam volna olyan esetről, amikor egy könyv marketingje az, hogy készül róla egy popszám. Milyen volt a The Palace videójában szerepelni?
Blanka:
Szeretek szerepelni. Nem volt nehéz, ráadásul a zenekar tagjai jó barátaim.

Ők is a te sulidba járnak?
Blanka:
Nem, véletlenül ismertem meg őket az interneten. Ők is vegánok egyébként, az egész zenekar, és ők is fontosnak tartják az aktuális társadalmi problémákat.

Tizenkilenc éves vagy – most érettségizel?
Blanka: Jövőre. Hétévesen mentem általános iskolába, az AKG pedig ötévfolyamos volt, az első évben csak nyelvet tanultunk.

Hogyan egyezteted össze a könyvvel és a beszélgetésekkel járó elfoglaltságaidat az iskolával?
Blanka:
Az utolsó két év nálunk lazább, kevesebb a tantárgy, inkább az érettségire koncentrálunk. A suli persze tud a könyvről, a patrónusom [osztályfőnökféle – a szerk.] sokat segít, támogatnak, többek között abban is, ha valahova el kell mennem napközben.

Kapsz negatív visszajelzéseket is? Például nem zavarja az olvasókat, hogy Málna és a családja elég gazdagok?
Blanka: Nem nagyon szoktak ilyenek jönni.

A szereplésvágyad honnan jön?
Blanka:
Nem tudom, de már a sportos évek alatt is megvolt; a ritmikus gimnasztika versenyeken is ki kell állni a bírák és a közönség elé a gyakorlattal. Van színészi ambícióm, mindenképpen szeretnék valami színházi dologgal foglalkozni. Ez az irány érdekel.

És közben már készül a következő könyv?
Blanka:
Igen, tervezem. Szeretek írni.

De az nem az anorexiáról fog szólni, ugye?
Blanka: Nem, egész másról.