– Mikor fogalmazódott meg benned, hogy gyógyítással szeretnél foglalkozni és hogyan jutottál el a nyugati szemléletű dietetikától a keleti gyógymódokig, a hagyományos kínai medicináig és az ayurvédáig?

– Már egészen korán, hétéves koromban megfogalmazódott bennem, hogy a gyógyítás lesz az életutam. Gyerekként feltettem édesanyámnak a kérdést: „miért élünk?” Amikor erre nem kaptam egyértelmű választ, elindult bennem egy belső keresés, amely azóta is meghatározza a gondolkodásomat. Olyan összefüggések kezdtek el foglalkoztatni, mint hogy hogyan kapcsolódik össze a test, a lélek, az elme és a természet. Azt tapasztaltam, hogy ezeknek a kapcsolódásoknak a felismerése vezethet el azokhoz az univerzális törvényszerűségekhez, amelyek a valódi gyógyulás alapját adják és ez az érdeklődés vitt a természetes gyógymódok felé is. A Semmelweis Egyetemen dietetikát tanultam, mert a nyugati oktatási rendszerben ezt éreztem a legközelebbinek ahhoz a szemlélethez, amely a gyógyulást a természet eszközein – elsősorban a táplálkozáson – keresztül támogatja. A tanulmányaimmal párhuzamosan kezdtem el mélyebben foglalkozni a hagyományos kínai medicinával és különböző sámáni kultúrák gyógyító gyakorlataival, majd természetes folytatásként kapcsolódott ehhez az ayurvéda is, amelyet másoddiplomaként, egyetemi szinten végeztem el. Ezekben a rendszerekben különösen megragadott a holisztikus szemlélet: az a megközelítés, amely a természetet élő, intelligens egészként, az embert pedig ennek szerves részeként értelmezi.

– Volt valamilyen személyes indíttatásod, akár betegség vagy egészségügyi probléma, hogy elmélyedj a gyógyítás különböző tanaiban?

– A „személyes indíttatást” nem betegségek, sokkal inkább olyan megtapasztalások adták, amelyekkel gyerekként mindannyian találkozunk családi és társadalmi közegünkben. Amikor megszületünk, a világot alapvetően szeretetként érzékeljük. Később azonban óhatatlanul szembesülünk olyan élményekkel is, mint a félelem, a harag, az elutasítás, a meg nem értettség vagy a magány. Ha ezek a legközelebbi kapcsolatainkban jelennek meg, mélyen beépülnek, fájdalomként raktározódnak el, és gyakran hiányként éljük meg őket.

Ilyenkor lép működésbe a klasszikus stresszreakció, az úgynevezett „üss vagy fuss” válasz. Evolúciós értelemben ez két lehetőséget kínál: vagy cselekszünk, és megváltoztatjuk a környezetünket, vagy eltávolodunk attól, ami fájdalmat okoz. Gyerekként azonban egyikre sincs lehetőségünk: nem tudunk elmenni, és nincs eszközünk arra sem, hogy átalakítsuk a minket körülvevő világot. Ennek következtében különféle lelki megküzdési stratégiák alakulnak ki. Az egyik leggyakoribb ezek közül a „freeze”, vagyis a lefagyás állapota, amikor érzelmileg elnyomunk bizonyos tapasztalatokat, érzéseket és gondolatokat. Gyerekkorban ez a stratégia a túlélést szolgálja, védelmet nyújt. Felnőttkorban viszont már nem segít, sőt sokszor testi és lelki tünetek formájában jelentkezik. A gyógyulás ott kezdődik, amikor rálátunk ezekre az elnyomott énrészeinkre, és képesek vagyunk egy új, elfogadóbb, szeretetteljesebb belső párbeszédet kialakítani önmagunkkal.

Felnőttként azonban már nem passzív elszenvedői vagyunk ezeknek: ugyanúgy felelősséget vállalhatunk értük, mint azért, hogy mivel tápláljuk a testünket fizikai szinten. Felépíthetünk egy olyan belső „étrendet”, amely a fizikai tüneteinkre is hatással van. Ezt nevezem én a „szellemi étrend” alapjának.

Amikor tehát azt kérdezed, volt-e személyes egészségügyi indíttatásom, én inkább élethelyzetekről beszélnék. Olyan közegben nőttem fel, ahol – gyakran öntudatlanul – sok bántás, hiány és szenvedés volt jelen. Ezeket már nagyon korán elkezdtem megfigyelni, naplózni, elemezni. Valószínűleg egyfajta filozofikus irányba is „menekültem”, ami szintén egy megküzdési forma: amikor az érzéseket tudatosítjuk, átemeljük őket az érzelmi szintről a megértés szintjére. A megértés azonban önmagában nem elég. Sok esetben itt látom a klasszikus önismereti vagy terápiás megközelítések határát: pontosan értjük, mi miért alakult ki, de hiányzik a gyakorlati „hogyan tovább”. Az én módszerem ezért kifejezetten megoldásorientált. A praxisomban általában egy alkalmat szánunk a probléma mélyebb feltérképezésére, ezt követően pedig a fókusz már a változáson van. Konkrét fizikai, lelki és szellemi gyakorlatokat adok, amelyek segítenek új, egészségesebb működésmódokat kialakítani.

– Milyen tünetekkel érkeznek hozzád leggyakrabban az emberek?

– A leggyakoribb közös nevező a szeparáltság – az elszakadás önmagunktól, az érzéseinktől, a testünktől, egymástól és a természettől. Hiányoznak a mély, minőségi beszélgetések, az őszinte jelenlét, az egymásra hangolódás. Ennek társadalmi szinten is jól látható lenyomatai vannak: tömegesek a gyulladásos betegségek, az autoimmun kórképek, a daganatos megbetegedések – ezek ma a nyugati világ legkomolyabb egészségügyi kihívásai. Ugyanakkor fontos látni, hogy minden történelmi korszaknak megvoltak a maguk jellegzetes betegségei. A fizikai tünetek pedig sokat elárulnak arról a lelki és tudati állapotról is, amelyben az adott társadalom él és mivel az egyénekből épül fel, én a megoldás kulcsát is mindig az egyén szintjén keresem.

– Mi hozhat megoldást?

– A holisztikus szemlélet számomra azt jelenti, hogy a gyógyulás – és tulajdonképpen az egész élet – az összefüggések felismerésének iskolája. Minden egyes pácienssel való közös munka egy szellemi út is: önmegismerés, visszakapcsolódás önmagunkhoz, egymáshoz és a természethez. Ez azonban nem működik lelassulás nélkül, ám ezt a mai világban nagyon kevesen engedjük meg magunknak. A munkám egyik legfontosabb része ezért éppen az, hogy ezt megtanítsam az embereknek. Ez az az ihletett, szívből vezérelt állapot, amikor újra kapcsolódunk ahhoz az egészhez, amelynek a részei vagyunk. Itt pedig már nem a félelem- vagy vágyvezérelt elme irányítja a döntéseinket, hanem egy mélyebb, belsőbb intelligencia.

– Nagyon tetszett az olajlámpa-hasonlatod, miszerint a tüneteink valójában jelzések és ugyanúgy figyelmeztetnek, mint a műszerfalon felvillanó ikon. A különbség csak az, hogy míg az autónkat elvisszük a szervizbe, a testünknél és a lelküknél sokszor megállunk a felszínen.

– Tipikus jelenség, hogy észrevesszük a tünetet, szenvedünk is tőle, de mégsem tesszük fel a kérdést maguknak, hogy mit üzen nekünk ez az állapot. Amikor egy páciens megérkezik hozzám, én nem elsősorban a tünetekre figyelek, mert azok önmagukban nem adnak teljes képet. Az első alkalom mindig arról szól, hogy az illető elmeséli az életútját, a tapasztalatait, a működésmódját. A beszélgetés során nemcsak arra figyelek, mit mond valaki, hanem arra is, hogy hogyan van jelen, milyen minőségből szólal meg. Ez egy veleszületett ráhangolódási képességem: képes vagyok meglátni az embert olyan rétegeiben is, amelyekhez ő maga még nem kapcsolódott tudatosan. A közös munka célja, hogy ezekhez a részekhez visszataláljon. Szoktam mondani: aki hozzám jön, az önmagához érkezik meg.

– A testet, lelket és szellemet egyszerre kezeled. Hogyan kapcsolódik össze például a lelki munka a táplálkozással?

– A test, a lélek és a tudat nem különálló „dobozok”, egymással folyamatos kölcsönhatásban lévő rendszert alkotnak, éppen ezért csak együtt lehet gyógyítani őket. A testünk nem alárendelt része a létezésünknek, hanem a megélésünk egyik legfontosabb terepe és eszköze, hiszen fizikai világban élünk, így a gyógyulásnak is van egy nagyon konkrét, fizikai szintje. A fizikai információ egyik legfontosabb hordozója az étel, ezért a munkám során személyre szabott táplálkozással, gyógynövényekkel és étrend-kiegészítőkkel dolgozom. A cél minden esetben az, hogy a fizikai test megkapja azokat az információkat és támogatást, amelyek elindítják a regeneráció irányába. Ezzel párhuzamosan zajlik a lelki és tudati munka, a mélyrelaxációs tudati terápia, amely a gondolati és érzelmi „étrend” átalakításáról szól – annak felismeréséről, hogy milyen gondolatokkal, érzelmekkel és belső mintázatokkal tápláljuk magunkat nap mint nap.

A két szint nem elkülönülten működik, hanem folyamatosan erősíti egymást. A gyógyulás így mindig egy párhuzamos, egymásra épülő folyamat, amelyben a test, a lélek és a szellem egyszerre kap figyelmet.

– Miért veszélyes elbagatellizálni az enyhébb tüneteket?

– Mert ezek korai jelzések. Gyakran annak a jelei, hogy nem autentikus életet élünk. Ha valaki tartósan rosszul érzi magát – akár testi, akár lelki szinten –, az mindig egy fontos jelzés. Ilyenkor érdemes „befelé nyitott szemmel járni”, és feltenni a kérdést: miért érzem így magam? A gyógyulás első lépése, hogy merjünk kérdezni.

Fizikai szinten különösen hangsúlyos jelző az emésztés. A bélrendszer és az emésztőrendszer az egyik legőszintébb tükre annak, hogy vagyunk az életünkben, ezért érdemes odafigyelni a működésére. Ha ezen a szinten elkezdünk dolgozni magunkon – legyen szó táplálkozásról, életmódról vagy lelki folyamatokról –, azzal megakadályozhatjuk, hogy a probléma „mélyebbre menjen” a testben. Az emésztőrendszeri diszfunkciók tudatos kezelése így valójában megelőzés is: sok esetben csökkentheti a krónikus gyulladások, sőt az autoimmun betegségek kialakulásának kockázatát. Az enyhének tűnő tünetek tehát nem „jelentéktelenek”, hanem korai figyelmeztetések. Ha megtanulunk hallgatni rájuk, a testünk nem ellenséggé válik, hanem szövetségessé a gyógyulás és az önismeret útján.

– Mit tehetünk magunkért a mindennapokban?

– A megoldás egyik legfontosabb kulcsa a természethez való visszatérés. Ez azonban nem azt jelenti, hogy mindenkinek vidékre kellene költöznie, sokkal inkább azt, hogy mindenki a saját élethelyzetében tegye meg azokat az apró, de tudatos lépéseket, amelyek újra kapcsolatba hozzák a természettel. Vidéken ez valóban könnyebb: elég egy kis földdarab, ahol néhány alapvető dolgot megtermelünk. Városban élve pedig lehet ez akár egy erkélyen kialakított mini konyhakert is. A lényeg a kapcsolódás. Ez az a tapasztalás, amely képes felébreszteni azt, amit én természetes testintelligenciának hívok.

Ennek egyik alapfeltétele a mesterségesen létrehozott élelmiszerek kizárása. A természet az iránytű: arra van szükségünk, amit a körülöttünk lévő világ ad, nem pedig a laboratóriumokban előállított, mesterséges produktumokra. Nem vegyszerekre, hanem valódi ételekre.

A víz legalább annyira alapvető tényező, mint az étkezés, hiszen a testünk több mint 70 százaléka vízből áll. Ha nem megfelelő minőségű vizet fogyasztunk, a szervezet sem tud harmonikusan működni, mivel ez az a közeg, amelyben a sejtjeink élnek és működnek. A klór például komoly problémát jelent, mert molekuláris szinten bontja meg a víz szerkezetét. Ezt vizsgálta többek között Masaru Emoto, aki a víz kristályszerkezetének változásait tanulmányozta különböző hatások – köztük vegyi anyagok – jelenlétében. A saját tapasztalatom is az, hogy a klórmentes, természetes víz – ideális esetben forrásvíz – érezhetően csökkenti a szervezet terhelését, és támogatja az egyensúly helyreállását.

Ugyanilyen fontos szerepe van a mozgásnak és a légzésnek is a testi-lelki egészség szempontjából. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy az elsődleges tápanyagunk nem a fehérje, nem a zsír és nem is a szénhidrát, hanem az oxigén. Az, hogy milyen minőségű levegőt lélegzünk be, és hogyan lélegzünk, alapvetően meghatározza az idegrendszerünk és az egész testünk működését. Éppen ezért a munkám része a tudatos légzés, a nyújtás, az önmasszázs, valamint a testtel való kapcsolódás újratanítása. Az, ahogyan tartjuk magunkat, ahogyan mozgunk, lélegzünk, amit iszunk és eszünk, mind megelőzi azt, hogy mit gondolunk és mit érzünk. A gyógyulás nem egyetlen technika eredménye, hanem egy egymásra épülő folyamat: visszatérés egy természetesebb rendhez, amelyben a test, a lélek és a tudat újra összhangba kerül.