– Japán mióta szerepel a bakancslistádon, és hogyan került fel rá?

– Érdekes módon Japán sokáig nem szerepelt előkelő helyen a bakancslistámon. Húszéves koromban jártam Tokióban egy divatbemutató miatt, igaz az országból nem sokat láttam. Ráadásul – november lévén – az időjárás sem volt túl kegyes, mert többnyire esett az eső. Akkor úgy éreztem, kipipáltam ezt az országot. Aztán sok évvel később, amikor az Instagramon elkezdtem természetvédőket, klímaaktivistákat és gyönyörű tájakat bemutató oldalakat követni, Japán újra meg újra felbukkant. Rácsodálkoztam, mennyi lenyűgöző hely van ebben az országban, és egyre inkább úgy éreztem, egyszer szeretnék mindent a saját szememmel látni. A visszatérést igazából egy szép családi szokásnak köszönhetem: pár éve vezettük be, hogy téli szünetben, de legalábbis télen is elutazunk valahova, hogy egy kicsit újra együtt legyünk. Ezért folyamatosan keresem azokat az úti célokat, amelyek mindenkinek adnak valamit. A fiaim már nagyok, mégis a közös utazások mindannyiunk számára csodás élmények. Az igények összehangolása viszont nem egyszerű. A nagyobbik fiam – hozzám hasonlóan – imádja a szép tengerpartot, de nem tud hosszan egy helyben maradni, inkább a természet, a túrázás és a vadregényes tájak vonzzák. A középső fiam ezzel szemben kerüli a dzsungelt és a túrákat, őt a modern és kortárs építészet érdekli, hiszen ezt tanulja, és a városból sem lép ki szívesen. A kislányom pedig a víz szerelmese, ő legszívesebben egész nap a tengerben maradna. Így érthető, mennyire nem egyszerű mindannyiunk számára kielégítő úti célt találni.

Aztán eszembe jutott a japán cseresznyevirágzás, amit én magam is szerettem volna megnézni, és ahogy ezt továbbgondoltam, tudtam, hogy megtaláltam a tökéletes helyet, hiszen Japánban van város, természet, és mindhárom gyerekem rajong a japán konyháért. Kettőjük az animékért és magáért a japán nyelvért is lelkesedik, tanulják is. Így egyszer csak bedobtam: mit szólnátok egy kora tavaszi japán cseresznyevirágzáshoz?

– Milyen volt a második találkozás Japánnal?

– Még engem is meglepett, mennyire magával ragadott minket ez az ország. Tokió izgalmas sokszínűsége teljesen beszippantott, ugyanakkor imádtuk a tradicionális negyedek, a vidéki élet lassabb ritmusát is. A klasszikus Osaka–Kiotó–Tokió útvonal mellett tettünk egy kitérőt a hegyekbe – Naganóba – a hómajmokhoz is. Ott éreztem át először igazán annak a lassabb folyású, nyugodtabb vidéki létnek a lényegét, ami Japánt annyira különlegessé teszi. És mivel Japán maradandó élményt jelentett mindannyiunk számára, két hónappal később újra ott voltunk nyaralni, sőt idén nyáron, amikor újra felmerült a kérdés, hogy hová utazzunk, nem is volt kérdés, hogy oda térünk vissza. A kisebbik fiam, aki építészetet és művészetet tanul, különösen lelkesnek bizonyult. Japán eleve előkelő helyen szerepelt nála, mert a kedvenc építésze, Tadao Ando, kortárs japán alkotó és szeretett volna megnézni minél több Ando-épületet. Mi pedig Jázminnal – a kislányommal – úgy döntöttünk, csatlakozunk hozzá egy időre, a fiam pedig majd „kalauzol” minket. Így most főleg a kortárs és modern oldalát ismertük meg Japánnak a művészetén és az építészetén keresztül.

– Mi ragadott meg leginkább a japán kultúrában, életszemléletben?

– Sokat gondolkoztam azon, mi a magyarázata annak, hogy azonnal elönt a nyugalom, amint belépek Japánba, még Tokio nyüzsgő belvárosában is. Kutatni kezdtem és így találtam rá az Ikigai személetre, amely arra tanít, hogy mindig legyen olyan célod, amiért reggel érdemes felkelned, ami motivációt és örömöt ad. Ez a látásmód az élet minden területén jelen van: odafigyelsz az egészségedre, a lelki békédre, a kapcsolataidra. Az Ikigai gondolkodásmód az én életemnek is szerves részévé vált: elkezdtem komolyabban foglalkozni vele és hamarosan én magam is Ikigai mentor leszek. Ennek persze volt előzménye: már öt éve elmélyültem a well-being, a mindfulness és a pozitív pszichológia világában, és motivációs előadásokat is tartok. Volt egy TEDx-fellépésem még 2011-ben, ahol arról beszéltem, hogy a legmélyebb pontokról a kiút az, ha találsz egy célt. Nem kell nagynak lennie, lehet egy apró lépés is, de kapaszkodót ad, és elindít felfelé. Az Ikigai is ezt tanítja. Nem arról szól, hogy a Marsra akarj utazni, vagy valami lehetetlen, erőn felüli álmot hajszolj. Hanem arról, hogy az elérhető, reális célok felé vezető úton mennyi örömöt élhetsz meg, és valójában ez adja a boldogságot. Ezért is örültem annak, hogy Okinavába, a híres kék zónába is ellátogattunk, mert annak szemlélete az Ikigai tanulmányaimhoz is kapcsolódott, pontosabban ahhoz, hogy ezt az életfelfogást minél jobban megérthessem.

– Mire jutottál: mi a japánok kiegyensúlyozottságának, nyugalmának a titka?

– Ami elsőre is szembetűnő, és amiről sokat hallani: a tisztelet. Japánban a közösség az első, ugyanakkor az egyén belső világa is fontos. Úgy tartják, az egyén akkor tud jól lenni, ha a közössége is rendben van és ez a mindennapokban is megmutatkozik. Nem látsz veszekedést az utcán, nincs tolakodás, nincs egymásra mordulás. Ennek köszönhetően jóval kevesebb a stressz. A kulturális alapállás az, hogy a másik ember léte magától értetődően tiszteletet kap. A japánokban nincs annyi düh, mint bennünk, magyarokban, és szerintem ez nagyban annak köszönhető, hogy a szabályokat komolyan veszik. Bevallom, eleinte furcsának éreztem ezt. Fontosnak tartom a határokat, mert keretet adnak, de közben szeretem, ha felnőttként kezelnek, és meghagyják a döntés jogát és felelősségét. Japánban viszont van néhány szabály, amely kapcsán azt érzed, mintha gyerekként bánnának veled. Például Okinaván van egy gyönyörű, hosszú, homokos partszakasz, mégis csak egy apró, elkerített területen lehet bemenni a vízbe. Apálykor térdig ér, úszni sem lehet. Ilyenkor ott állsz, és azt érzed, hogy ez már abszurd. Miért nem dönthetem el én, kiúszok-e vagy sem? De közben be kell látni, hogy sokan nem tudnak felelősen gondolkodni, és végső soron ezek a szabályok védenek, leveszik a terhet az egyén válláról. Nem kell mérlegelned, hogy most mi a helyes, a másik mit gondol, vagy te épp mire vagy jogosult. Van egy közös rendszer, amit mindenki természetesen követ. Ez pedig csökkenti az összezördüléseket és így a stresszt.

Az életszemléletük másik kulcsa a rendhez való viszonyuk. Tokió óriási, a világ egyik legnépesebb városa, mégis tiszta, rendezett és fegyelmezett. A buszmegállókban például mindenhol van egy vonal, arra kell felállni, míg meg nem érkezik a járatuk. Nincs tolakodás, nincs lökdösődés, egyszerűen mindenki a legnagyobb nyugalommal és türelemmel áll be a sorba. A szabályszegés náluk tiszteletlenség, nemcsak az egyénnel, hanem a közösséggel szemben is. És amikor azt látod, hogy ez működik, nincs veszekedés és mindenki együttműködik, akkor rájössz, hogy mennyire szükség van ezekre a keretekre. Ha frusztrált is valaki, nem rajtad tölti ki, mert a viselkedési normák annyira mélyen beépülnek, hogy teljesen automatikusak. És ettől az egész légkör nyugodtabb.

És van még egy fontos tényező: az empátia. Úgy éreztem, erősebb náluk, mint sok más helyen. Mintha pontosan érzékelnék, ki a fáradtabb, ki a feszült, és ehhez igazítanák a saját viselkedésüket is. Ott él egy kimondatlan alapállás: én vigyázok rád, te vigyázol rám, és ettől működik jól a közösség.

– Japán a fürdőkultúrájáról is híres. Ezzel kapcsolatban is van élményetek?

– A fürdőkultúrájukról rengeteget tudnék mesélni, mert Jázminnal teljesen beleszerettünk. Sok szállodának van saját onsenje, és mi már rutinosan úgy választunk szállást, hogy mindenképp legyen. Egész nap gyalogolunk, ezért estére különösen jól esik a forró fürdő, amely tökéletesen ellazít. A szállodákban és a nagy közfürdőkben külön női és férfi részleg van, és csak meztelenül lehet belépni. A fürdést megelőzi egy jól felépített rituálé: kis zuhanyzófülkék várnak mindennel felszerelve, tusfürdővel, samponnal, balzsammal, arctisztítóval, valamint a hajszárító, a fésű és a becsomagolt fogkefe is elő van készítve. Ami pedig különösen feltűnő: a csend. Legfeljebb halkan suttognak. Náluk ez is a tisztelet része.

– Van, amiben nem ennyire tudatosak?

– A work–life balance-ban még mindig nagyon rosszul állnak. Esténként, öt óra után simán látsz öltönyös, laptoptáskás embereket az utcán, a boltok előtti lépcsőkön vagy a parkokban elterülve aludni. Egyszerűen nem bírják már hazáig, leülnek, alszanak fél órát, aztán mennek tovább. Ez teljesen természetes jelenség náluk. Senki nem szólja meg őket, mert ez a kultúra része. Bár már komoly programokat indítanak ennek kezelésére, de ők nem úgy élik meg a sok munkát, mint mi. A legtöbben azért dolgoznak szívesen, mert úgy érzik, a munkájukkal értéket teremtenek, annak súlya van. Ez teljesen más hozzáállást szül, és az egész társadalmi működésen érezni.

– Milyenek a japán nők?

– Nagyon vegyesek, és ez nekem kifejezetten tetszik. Ugyanaz a sokszínűség jelenik meg, mint az építészetükben, ahol egy ultramodern épület mellett ott áll egy több száz éves sintó szentély. A metrón egymás mellett ül a teljesen egyszerűen öltözött nő, a kimonós, és az anime-stílusban sminkelt lány. Teljes természetességgel vannak jelen, senki nem nézi meg a másikat, nem súgnak össze a hátuk mögött. A harminc felettieknél már megjelenik az egyen-divat, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de ami nekem szimpatikus, hogy nem az számít, milyen márkát viselsz, hanem az, hogyan állsz másokhoz, megvan-e benned a tisztelet az irányukba. Mondják a japánokról, hogy távolságtartóak, zárkózottak, és ez igaz is, de ha odamész hozzájuk kérdezni, azonnal segítenek.

– Tervezitek, hogy visszatértek még Japánba?

– Olyannyira, hogy már most szervezek egy utat 2026 nyarára. Megkerestem egy kicsi, családias hangulatú utazási irodát, amelyet egy magyar lány vezet, és felvetettem neki az ötletemet: állítsunk össze egy olyan japán utazást, amelybe az Ikigai-szemlélet is szervesen beépül. Az út lényege, hogy a klasszikus útvonalak bejárása mellett ellátogatunk néhány spirituális központba is. Például a japán szent hegyre, ahol szentélyekben lehet megszállni, és részt venni a hajnali szertartásokon. Innen továbbmegyünk Nikkóba, majd egy kétnapos erdei elvonulást is tervezünk a Nagano környéki hegyekben. Olyan utat szeretnék, amely nemcsak a látvány miatt emlékezetes, hanem belső feltöltődést is ad, és közelebb visz ahhoz, hogy megértsd, miért ennyire különleges Japán. És ettől függetlenül is biztosan visszamegyünk még, mert rengeteg hely vár ránk. Az ország északi részén és a déli részén sem jártunk még, pedig Fukuoka környéke és a vulkanikus vidék is felkerült a bakancslistánkra. Van miért visszatérni: bőven akad még felfedeznivaló.