Soha nem szilvesztereztem eddig külföldön. Ennek boldogult ifjúkoromban az volt az oka, hogy az év utolsó napján megszállottan és kizárólagosan házibuliba vágytam: nem érdekeltek a kocsmák, a pezsgősdurrogásos, petárdától zengő utcák, a mínuszok, nekem házibuli kellett, ismerősök és ismeretlenek mixtúrája, konzervmuzsika, tánc a nappaliban, ölre menés a kedvenc zenék sorrendjén. Namármost egy idegen országban, ahol nem ismerek senkit, ezt körmönfont lett volna kivitelezni, és persze mindig lyukas volt a zsebem is.

Változások

Kiöregedőfélben, azaz harmincas éveim közepére-végére, és pláne a negyvenesekbe evezve viszont olyannyira megkopott a szilveszter talmi varázsa, hogy hiába menekültem akárhová, étterembe, szórakozóhelyre, konszolidálódó házibuliba, ahol nem volt szabad a kárpitozás miatt ülve ide-oda mozogni a díványon, és az erkélyen is csak suttogni lehetett, szóval az újabb és újabb évek kapujában unatkoztam, pontosabban fásult közönyt, belső űrt tapasztaltam, nem dobott fel semmilyen éjféli csodakoktél, forró leves, tánc vagy parázs ideológiai vita. Mélyebb okai lehettek, úgy éreztem, komoly szóra érdemes dolgot nem hoztam létre abban az évben sem, nem váltottam meg a világot, nem szüntettem meg a háborúkat, nem dolgoztam ki megoldási stratégiákat a szegénységre, és még csak teherbe sem sikerült esni. És már előre féltem a másnaptól, a január elsejei reggeltől, ami egy globálisan és némileg indokolatlanul szomorú dolog, és azonnal rám is nehezedett a már-már kínos búbánat, jóval azelőtt, hogy éjfélt ütött volna az óra.

Tél Erdélyben

De nem csigázom tovább az olvasókat: 2025 legvégén végül eljutottam külföldre, bár nem mentem érte túl sokat, Erdélybe utaztunk a férjemmel és a gyerekkel. Ez már a második év volt az életemben, amikor nem kellett a teherbe esés lehetetlenségén szomorkodnom, igaz, a globális szegénységet azóta sem sikerült felszámolni.

Szinte hasraütésszerűen választottuk Nagyváradot, és elég szokványtalan évvégkifejlet sült ki belőle. Séták a medvehangulatú Sebes-Körös mellett jeges mínuszokban, a Boncza-kastély rövid megfigyelése Csucsán, Bánffyhunyad épületei, mindenütt hófödte hegyecskék és szerpentinek a Királyhágón, egy falu, amit Barátkának hívnak (fun fact: sokszor hívom így a fiamat), és egy majdnem töküres Nagyvárad bezárt éttermekkel. A karácsonyi vásár teljes fényében pompázott, a valóságot sűrű glamúrfátyolba csomagolták, de mintha kihalt volna mellőle az emberiség. Már majdnem feladtuk a vacsorát, vettem inkább bolti partiperecet a hotelben maradt chorizóhoz, amikor a férjem váratlanul felfedezte a helyi bulinegyedet. Két étterem tartott nyitva, az egyik zsúfolásig volt, a másik pedig egy üres szusizó. Beültünk, szilveszteri lakomának fahajóban tálalt szusit kértünk két pohár vörösborral. A gyerek megette az összes díszítésnek használt halikrát, fél 11-től pedig a román tévé döbbenetes revüműsorait bámultuk a hotelszoba ágyából. Éjfélkor a petárdák hangja vert fel legmélyebb álmunkból, ebből derült ki, hogy valaki mégiscsak ünnepel a városban. Feltámadva az apokalipszisből, monoton puffogás, álmos gyereksírás és román nótaslágerek társaságában vonultunk át az új évbe, soha kevésbé szürreálisat.