Néhány nappal az utazás előtt már beláttam, hogy ez nem volt túl jó ötlet, a jegyet viszont még a születése előtt foglaltam önbizalomtól duzzadozva, s mivel odafele a férjemmel repültünk hármasban (minden rendben ment), úgy gondoltam, hazafelé már gyerekjáték lesz az egész.

Na de minderről később (a galériában), hisz ez az út vége. Húgomhoz utaztunk ki január legvégén: gondoltam, egyrészt Zürich mindig jó egy kis relaxra, másrészt a tesztelés kellemes módja, mennyire bírja a fiam a repülést. Egyszer már megírtam, mi a véleményem a városról, ahol a testvérem él családostul: nem egy aktív vagy lázadó hely, van néhány műemlék, templomok, az óváros és a Zürichi-tó nagyon hangulatos, az avantgárd dadaista mozgalom pedig az itt található Cabaret Voltaire nevű művészklubban alakult meg. Másért nem nagyon érdemes ide látogatni, közép-európai léleknek ráadásul steril és drága is, nem beszélve a gyanús történelmi szerepről, amibe most nem megyek bele. Ha Svájcba mész, mert van rá pénzed, azt tanácsolom, inkább a hegyek felé vedd az irányt.

Amit viszont mindig szerettem Zürichben, az az, hogy képes a nyugalom és a béke tökéletes illúzióját nyújtani, akár egy kellemes, luxusba hajló magánszanatórium. Mindezt pedig kisbabás sétánk alatt is megadta, mint a mindennapi, bár igen drága kenyeret. Az autók méterekre a zebra előtt fékeztek, ha át akartunk menni, az emberek előzékenyen elengedtek maguk mellett, a tónál sirályokat és hattyúkat etettek a turisták, a széles és tiszta sétányon békésen, ábrándos arccal baktatott a tömeg. A gyerek végig aludt a hordozóban, nem ébresztette fel ideges autóduda vagy veszekedés, itt a villamos se csörömpöl, csak ha muszáj, egy gazdag ország gazdag polgárai rendben-csendben élik megszokott életüket. Nem az én világom: tépett káeurópai lelkem hosszú távon nem találja a helyét az efféle gyanús ékszerdobozokban, de évente egyszer-kétszer, még a fénytelen januárban is feltölti a mentális akkumulátorokat.

A galériában látható Zürich télen!